Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11-12. szám - Gángoly Attila: Teremtés

harmincnyolc fokon állapodott meg, noha írás előtt nem tapasztalt magán semmilyen betegséget.

JÁindez csak az idegi izgalom tünete lenne?... És vajon egy történet, ha papírra vetik, már a valóság részévé szervesül, mint a nap, a hold és a csillagok? Teremthet-e az író úgy kézzelfogható világot, amiképp hajdan az ótes- tamentumi Isten teremtett? S ha széttépi a papírra vetett történetet, akkor a valóság is szegényebb lesz, vagy épp ellenkezőleg, gazdagodik egy megsemmisült novella történetével?”

V.

...Mikor már újra a betegszoba vaságyán hevert, kivörösödött szemmel bámulta a mennyezetet.- Ennyi volt... - szajkózta halkan a homálynak.

Aztán órák hosszat nem szólt semmit. Meg se próbált elaludni, csak feküdt gondolattalanul, az eső surrogását hallgatva. Hajnal felé megint sírt egy keveset, mígnem végül le-lecsukódott a szeme. Arra ébredt, hogy egy bakfisforma lány lépked be a szobába csillogó tűsarkú cipőben, oldaltáskáját lógázva.- Szia! Vera vagyok... - mondta, s a szekrény előtt vetkőzni kezdett.- Szervusz - sóhajtott az asszony. Szerette volna megkérdezni, hány óra. Vajon a férje tudja-e már, mi történt? Nyilván nem, hisz a nagy kapkodásban egy sort sem írt neki.- Te is abortuszra vársz? - faggatta a lány, miután magára húzta a viseltesnek tűnő' kórházi hálóinget.

Alig érthető, idegen hangon válaszolt.- Bárcsak én is túl lennék már rajta - hallotta később a lány suttogását. Odakinn borús nap volt, s verebek ugráltak az ablak elé görbülő faágakon.

6.

JZngem a történet izgat (firkantotta az író egy cetlire), mégpedig a zsugorian elmondott történet, amely épp szófukarságából fakadóan nincs híján bizonyos talányosságnak sem...”

A következő pillanatban összetépte a novellát, majd - köhögve és utálkozva - töltött magának az asztalon álló, mindaddig érintetlen palackból. S mialatt pohárszám nyakalta a bort, egyre üvegesebb tekintettel bámulta az orra előtt fehérlő hulladékot.

VI.- Milyen szerencsés vagy - mondta legvégül a lány, hangjában őszinte irigységgel.

Az asszony ezt már nem bírta tovább, odafordult a falhoz, s hogy ne tudjon róla a világ, metszőfogaival hamuszürke öklébe harapva, némán felzokogott. Csakhamar álomba szenvedte magát, s azt álmodta, hogy otthon van, a saját ágyában, s valahonnan felülről - az embermagasságon túl, de a csillagokon még innen -, akár a hóesés, szétszaggatott papírlapok zizegése hallatszik...

986