Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11-12. szám - Kálnay Adél: Szürke falak között

II.

Hát várhatott sokáig. Még húsz évig élt. Eltemette az anyját, az urát. Hamar öregasszony lett belőle, járása csoszogós lett, hallása megromlott, kegyelemből leszázalékoltatták, hogy ne felmondással kelljen elküldeni az iskolából. Lánya messzire költözött, talán évente egyszer találkoztak, a fia viszont nem nősült meg, otthon maradt. Őt szolgálta egyre ügyetlenebből, megadással tűrte a szitkokat, amiket durván rázúdított minden semmiségért. Gondolatai már leginkább csak az ételek körül forogtak, öntötte magába a legolcsóbb kannásbort, s legtöbbször összekeverte a sorozatokat, nem tudta, kinek az életét nézi. A végén már nem ismerte meg a lányát, s az unokáit. Kik vagytok, mondta nekik, de nem érdekelte a válasz. Észre sem vette, amikor gyerekei miatta összevesztek, a lánya szidta az öccsét, mennyire elhanyagolja őt, a fia pedig visszavágott, hogy ha nem tetszik, vigye magával, aztán akkor beszéljen, ha neki kell összeszedni a földről, lemosdatni, s eltűrni azt a bűzt, amit áraszt maga körül. Kornélia ebből már semmit sem hallott, csak kuporgott a sötét szobában, s azt hitte, hogy éppen nemrég csinálta meg a finom ebédet, pedig akkor már hetek óta ki sem jött a szobából. Nem fogja soká bírni a szíve, csoda, hogy eddig is kitartott, mondta az orvos és a fejét csóválta. S valóban, egy hűvös, télbehajló délutánon a fia szokatlan csendességre figyelt fel, úgy érezte, mintha senki se lenne a szomszéd szobában. Bement és ott találta Kornéliát a földön, nem volt benne már élet, ki tudja, mióta. A fia meglepődve látta, hogy a kezében ott egy fénykép, talán azt nézte az utolsó pillanatban. A képen Kornélia látszott, nagyjából tizenkétévesen, hosszú, vastag copfjai derekáig értek, szelíd mosollyal nézett a lencsébe, ruhája csupa csipke és fodor. Akár egy úrilány, gondolta a fia, de hogy miért szorongatta éppen ezt a képet, azt nem tudta elképzelni.

956