Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - Hargitai József: A csodálatos asszony

világos, a hiedelmek követhetetlen indázását, fonadékát mesteri módon tudja szétszálazni, ezáltal nemcsak érthetővé, áttetszővé válik a szerkesztés, hanem első' olvasásra kibontakozik a cselekmény, a mondanivaló, figyelmet elterelő' mozzanat, zavaró kitérés nincs, minden a végkifejletet, a jó és a rossz örök küzdelmének kimenetelét, a jó gyó'zelmét szolgálja. Erről szól a mese.

E mesék gyűjtője és feldolgozója tanárember, aki világosan látja a mese kettős funkcióját: esztétikai és nevelő szerepét. Személyiségében szerencsésen ötvöződik az írói és pedagógusi habitus, de a nevelői szerep is az íróit erősíti benne. Tóth József tehát tudja, hogy a mesegyűjtemény nem tankönyv, nem oktatnia, nem tanítania kell, hanem az örömszerzés, az esztétikai hatás révén nevelnie. Színesen, lebilincselő módon kell gyönyörködtetnie, művészi élvezeteket közvetítenie, a gyermek ízlésvilágát fejlesztenie, hibátlan emlékezőtehetségre, rugalmas és logikus gondolkodásmódra nevelnie, szókincset gyarapítania és szép magyar beszédre szoktatnia.

A gyűjtemény tagolásában Tóth József elszakad a hagyományos felfogástól, nem a meséket, hanem a történelmi mondákat helyezi a kötet elejére. Felfogásában sok igazság van, hiszen a monda sok olyan valóságos elemet tartalmaz, amely a meséből hiányzik. Elemzésemet hadd kezdjem tehát én is ezekkel.

A könyv nyolc mondát tartalmaz. Az olvasó - mire az utolsónak is a végére ér - már fogalmat alkot magának - ha nem is iskolai pedantériával - a népmonda ismérveiről, műfaji sajátosságairól:

1) A nép által költött meseszerű történet.

2) A cselekmény az egykor megtörtént eseményhez, a valóságban meglévő jelenséghez fűződik.

3) A nép erkölcsi ítélete is kifejeződik benne.

A kötetben közzétett mondák azt bizonyítják, hogy az oladi népnek egykor sokrétű és gazdag mondaanyaga volt, amely most e gyűjtemény révén az egységes magyar mondakincs szerves részévé válik. A mondái elemek azt igazolják, hogy e népi alkotások keletkezése nagyjából azonos időre tehető, mint az ország más tájain született mondáké, de tanúságot tesznek arról is, hogy az oladi emberek élete és gondolkodásmódja is hasonló volt, mint másutt az országban. Tehát a szegény nép elnyomottsága, a sok évszázaddal ezelőtti feudális világ osztálytagolódása éppúgy tükröződik ezekben is, mint az eddig ismertekben. De kifejeződik bennük bizonyos patriarchális megelégedettség és a fennálló viszonyokba, a megváltoztathatatlanba való belenyugvás.

Lássunk a gyűjteményből néhány fontos mondái elemet, amelyek sajátossá teszik e népmondákat, vagyis kifejezik, hogy ezek csakis itt és nem másutt keletkezhettek.

Ezekben is találkozunk olyan természeti képződményekkel, amelyekhez meseszerű események fűződnek. Ilyen a Látófa, amelyről a környéket messze be lehetett látni, s ezáltal nem egyszer mentette meg az oladiak életét, mert a tetején silbakoló időben jelezhette az ellenség közeledését, s a lakosság biztos menedékhelyére, a hegyben lévő alagútba vonulhatott. Ez nem volt más, mint a rómaiak egykori vízvezetéke, amelyen a vizet Rohoncról Savariába vezették.

Egy másik mondában szerepel „a hosszúréti sokévszázados tölgyfa, amelynek gyökerei a Föld közepéig ereszkedtek, ágai meg a felhőket cirógatták”. A honfoglaló magyarok oltárt építettek alája, s itt áldoztak fehér lovat a hadúr938