Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 10. szám - Kolozsvári Papp László: Kleothéra története

lefelé az Egyetem utcán, a Főtér felé. Valamennyit elnyel belőle a Fogoly utca, a Búza utca, a Király utca, a Farkas utca.

Szép feleségem Kleothéra, veszi át a szót a doki, egyben örök páciensem, a szénfekete Ottilia... azt hiszem, ezt sosem mondtam... de ha igen, csak szólj, kedves Gyulám... csak szólj, izé... dehát érted, mit akarok ezzel mondani! Persze, hogy nem mondtam, de megannyiszor el kell mondani, hiszen az egyetlen ellenszer, ha nagy ritkán, agyonálcázva, vagy ilyen leplezetlenül elmondhatja az ember,... ööö... mit is? Megvan! Azt talán még nem mondtam, hogy Ottilia-Kleothéra a harmadik napon roppan össze. Addig csak test, lélek nélkül. Akkor lesz rosszul, viszik be, s ne legyek orvos, ha színlel! De orvos legyen a talpán, aki meg tudja mondani, miért csak a harmadik napon betegszik bele a megaláztatásba, Tihamérba! Talán rájön, hogy Goldberger Tihamér, női fodrász mindent megkapott tőle! Az elérhetetlent is! Látta mocskosán, bűzösen a magyar nemes asszonyt! De ne így, kedves Maxim, még megvádolsz, hogy az indulat beszél belőlem. Nem, Gyulám! Belőlem a gúny beszél. Azt hiszem, azért kellett eltelnie annak a három napnak, hogy Kleothéra Ottiliám ősnemesi lelkében az empirikus tapasztalást, ami bizony mondom, nagyon jó volt - Őrületesen élveztem, órákon át, vágta a szemembe, s én elhittem neki -, felváltsa a filozófia. Áthassa az esemény, a maga teljes jelentésességében. S abba belebetegedett!

Ehhez pedig - amit persze nem tudok megfogalmazni, ne is várd - hozzájárult, hogy valami folytatást várt, a folytatás pedig elmaradt. Nem a vacsora megismétlődését, azt egyszer lehetett lenyeletni vele. Mégis várt valamit, azt hittem talán, hogy aki ezt a fekáliás bizarrságot, művelte vele - így nevezte, nem tudván rá jobb szót, amitől nem undorodik -, az mást is tud, elviszi őt a gyönyörök igazi kertjébe, ahová mindnyájan vágyunk, s ami nem létezik... Vagy igen, de csak a kéjek őrült óriásai képesek újból és újból, mindig más módokon előhúzni... izé... hogy is mondjam... valami feneketlen zsákból?

A ny. főügyész elneveti magát, a doki nekibátorodik.

Erre föl harmadnapra arra ébred, hogy csupán csak egy volt fodrász, bizonyos Goldberger Tihamér, dúsgazdag magánzó történelmi- és magánkompenzációjának az áldozata. Az előrehaladott, szinte már kikezelhetetlen pszichés impotenciára kellett ő patikaszernek... S a dolog, az értés eddig hatolhatott el az én hárfahúr idegzetű feleségemben, Ottilia-Kleothérában, aki - megnéztem az ágyában, mielőtt ide indultam, olyan édesen alussza az örökszép asszonyok álmát, mint kisded... A többi... a többi néma csend, nevet föl a doki... ööö... s ami jelen van a teljesen öntudatlan emberi lényekben is, a történelem, a huszadik századi történelem, a magyarok történelme, amit testünk megszületésével egészen elfonnyadásunkig írunk... Mit gondolsz, Maxim? Öreg ügyészem. Iudex Esto! ... Te légy bírám.

885