Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 10. szám - Kolozsvári Papp László: Kleothéra története
ajtó azonban be volt zárva. Nem jött zavarba, pedig hát hogy is téveszthette össze a bejárati ajtót ezzel, ami nyilván a villa más helyiségeibe nyílik. Átsietett a szobán, és lenyomta a másik ajtó kilincsét. Az is zárva volt. Több ajtó nem volt a szobában. A helyzetet még az olyan gyors gondolkodású lény sem fogta fel egyből, mint Kleothéra, s ha szabad tennem egy észrevételt, ebben a származása is gátolta. A viktoriánus nevelés: a gög és fennsöbbség. Föl sem merült benne, hogy Tihamémak, ennek a fodrászinasnak szóljon, hogy ki akar menni. Körülnézett, hol talál csengőgombot vagy zsinórt, amivel beszólíthatja a személyzetet, mire kisvártatva meghallotta Goldberger Tihamér hangját:- Ketten vagyunk az egész házban.- Kinek szólhatok akkor, hogy nyissa ki az ajtót - kérdezte feszülten a szép dáma.- Senkinek. Mindenki elment, ketten vagyunk.- Akkor nyissa ki az ajtót, kérem, ki kell mennem! A legborzalmasabb nem is az volt, vallotta be orvosának vagyis., ööö... nekem Kleothéra, ami végül bekövetkezett, hanem az, amíg ráébredt, hogy a helyzet elrendeztetett, kiút nincs, hiába szó, fenyegetőzés, könyörgés, épp erre megy ki a játék, az ö legszörnyűbb megalázására, amit csak el lehet képzelni, illetve amit ép ésszel elképzelni sem lehet. Ráadásul görcsös fájdalmai támadtak, nyilván az ételbe kevertek bele valamit. Úgyhogy meg-meggörnyedt, hiszen... De hagyjuk!... A szörnyűséget az teljesíti be, hogy Kleothéra kihúzza magát; méltóságának összemarkolásával akarja rábírni az őrültet az ajtó kinyitására, s akkor azt kell látnia, hogy ez nem puszta szó, valóban egy őrülttel, egy elmebeteggel van összezárva, akinek a szeme kimered, szája elnyílik, arca vörösük, s fehér hab verődik ki az állára. Motyog, gurgulázik, hebeg. Megvo- naglik, össze-összerándul egész testében... Mintha ejakulálna... ööö... eleiélvezne.... A Dante poklának nyolcadik köre. Kleothéra menekül körbe a szobában, dörömböl az ajtókon, segítségért kiált, Tihamér követi, s a fejét rázza: innen nincs menekvés! Próbál úrrá lenni görcsein, hiszen ez nem lehet igaz, ez nem történhet meg vele. Ez nem is vele történik! Elbújna, de a teremben nincsenek függönyök, csak átlátszó csipkék, az ablakot vastag fatáblák fedik. Zárt, megtervezett csapda, az első pillanattól tudta... Végállomás... Amikor aztán egy magyar nemesasszony szennyben, salakban ott vonaglik a női fodrászból lett milliomosnak a lábánál, akkor kitör a visítás a mi Tihamérünkből. Ez volt a legérthetetlenebb a sok érthetetlen közt, vallotta meg Kleothéra. Az asszonyi sikoly, aminek a hangjánál egy férfi elégült ki... Aztán lerogyott mellé, s ott, a perzsaszőnyegen, a szarban, ott sikerült neki. Érdekesebb ennél, hogy Kleothéra már előbb elveszti az érzékei és némiképpen a tudata fölötti uralmat. Hogy az ő megaláztatása, az elérhetetlen magyar nemesi sarjadék bemocskolása mekkora élvezetet szerez a mi Ti- hamérünknek, azon jószerivel csak akkor képes elgondolkozni, amikor velem, mint orvosával beszél, addig a dolog belé van zárva, be tokosodik... Azt viszont mindvégig tudja, csak nem érti, hogyan keríthette hatalmába őt is az érzéki gyönyör, amikor lekuporodott, a ruhát sem volt ideje lerántani magáról, s az est attól fogva hibbant érzékiségben folytatódott. Hogy végül inni kérjen, kitépje a konyakot Tihamér kezéből, teljesen kiüsse magát, s attól kezdve hányjon. 880
