Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - Hauber Károly: Egy modern regényeposz

egészében kiiktatódik a műből; mindvégig a szereplők tudathorizonján belül maradunk. E sajátosságokból - sejtésünk szerint — számos eredmény származik. Egyrészt e „távolságtartó” forma (is) lehetővé tette a szerző' számára, hogy a regény anyagát adó valós élményeket átemelje a művészi fikció szférájába. Másrészt ilyképpen nyitottabbá vált az alkotás; az értelmezés, az autentikus olvasat nincsen direkt módon a szövegbe kódolva, azt maga a fölépített világ hordozza. Figyelemre méltó a szerkesztésmód és az időkezelés is.

Ismeretes, hogy az egyik legnehezebb regényíró feladat a múlt és a jelen epikus folyamatainak összekapcsolása, egybemontírozása. Osztojkán ezt a problémát szinte magától értetődő természetességgel volt képes megoldani. Mivel alig érzékeljük a narrátor jelenlétét, elegendő, ha egy szereplő magára marad az elbeszélés jelenében, s máris művi beavatkozás nélkül léphetünk át a múltba. Nincsen szükség perspektívaváltásra, de néha még a közlésforma megváltoztatására sem - a külső történés szinte észrevétlenül vált belsőre. Innen nézve a regény nagy része úgy is leírható, mint néhány főalak (mindenekelőtt Bábi Jóska, Harangos Eszti, Ringló Jóska, Majna János) nézőpontjából megjelenített múlt. S mivel a múltbeli történések magját a közösség sorsfordító eseményei alkotják, az ezt idéző jelenetek egymásra mutatnak; az egyik kiegészíti, magyarázza, értelmezi a másikat. Anélkül természetesen, hogy bármelyik nézőpont is abszolúttá emelkedne. Megfellebbezhetetlen igazság nincs, csupán sok-sok kis igazság létezik - sugallja ez az eljárás, amely szerkezeti szempontból körkörösen építkező regénystruktúrát eredményez: a közösség sorsát meghatározó konfliktushelyzetek egyre gazdagabban és mélyebben tárulnak föl, hogy egyszerre készítsék elő s világítsák meg a jelenben zajló alapkonfliktust.

Az ábrázolt világból, mintegy a regény szövetéből nő ki a keresztényit és pogányt egybejátszó szimbolika is. A cigánysor lakói reformátusok. Felekezeti hovatartozásukból, de még inkább az évszázadok óta beléjük ivódott babonákból fakad, hogy számukra nincs éles határ Isten és ember között. Közvetlenül fordulnak a Megváltóhoz, akiről számos profán legenda él körükben. Némelyek őt véli felfedezni abban a többször is felbukkanó rejtélyes öregemberben (öregemberekben?), aki egyikük szerint még Rákosi elvtársat is megkeresi az érdekükben. S ő a szerzője annak a groteszk repülési kísérletnek is, amelyre éppen a halastó elkobzásának évében, 1954-ben kerül sor, s amely - természetesen - kudarcba fullad.

Csodák nincsenek, ne az égből várjuk az áldást - érzékelteti e részletesen ábrázolt epizóddal is Osztojkán Béla könyve. Ám a transzcendentális megváltás lehetőségét nem veti el - csupán a keresztény vallás erkölcsi, humánus tartalmára helyezi a hangsúlyt Átyin Jóska áldozatvállalásával. Nem utolsósorban a „megoldás”, a végkifejlet által emelkedik a történet szimbolikus példázattá. A cigánysor több lesz, immár önmagánál. A természeti és a társadalmi erőknek egyaránt kiszolgáltatott, örökkön alul lévő közösség jelképévé válik, amelyen nem segíthet más, mint a humánum, de mindenekelőtt a saját életereje.

Ahogy a regény egyetlen (!) elbeszélői kommentárja megfogalmazza: „Némelyik rendőr elgondolása szerint ... sárban, esőben ... nem mozdul a cigány! Az éjszakai nyár villámlástól pedig jobban fél, mint magától az egész

92