Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 9. szám - Hauber Károly: Történelmi tudat az epika tükrében

tűnő újraértelmezése. Ismeretes, az elemzők többsége az első világháború utáni Magyarország afféle kulcsregényét látta Báthori és Bethlen összeütközésében: az ellenforradalmi úri rend és a kispolgári demokrata (Nagy Péter), illetve a forradalmár és a reformer (Király István, Tóth Dezső) szembenállását. Nagy Miklós igen meggyőzően érvel amellett, hogy itt másról van szó. Móricz sokkal inkább a magyarság két ősi típusát, jelképét rajzolja meg: „A Báthory Gáborok, Koppányok az ősi, keletről hozott életmódért rajonganak, elutasítják a nyugati polgárosodást. Velük szemben nagyszabású átalakítást, a fejlődő Európához történő bölcs alkalmazkodást hirdetnek a Bethlenek, Szt. Istvánok.”

Miként viszonyultak íróink Kossuth Lajoshoz? - ez a kérdés áll két írás középpontjában. Kiderül: több lírikus örökítette meg a kormányzó alakját, mint elbeszélő, bár érdekes, hogy Arany nem írt róla. Nagy Miklós három prózaírónk Kossuth-recepcióját világítja meg részletesen. Jósika Miklósét, aki Egy magyar család a forradalom alatt című 1861-es regényében mutatja be a tüneményes szónokot s fáradhatatlan szervezőt. Jókaiét, aki szerint Kossuth főként ’48 hőse, ’49-ben már többször tévedett. A dualizmus hívévé lett „nagy mesemondó” nem tette magáévá a dunai konföderáció koncepcióját sem, ám jó néhány regényében tetten érhető Kossuth hatása. Számos héroszának egyik-másik jellemvonását róla mintázta - mutat rá a kutató -, ezzel kimondhatatlanul is azt hangsúlyozván: nemcsak a teremtő fantáziának köszönhetők a makulátlan Jókai-hősök, élő minták is közrejátszottak megalkotásukban.

Történelmi távlatból tekint vissza Kossuth Lajosra a huszadik század elbeszélője, Móricz Zsigmond. O már 1914-től kritikával szemléli a szabadságharc nemesi vezetőit s nemzeti pátoszát, pályája végén, a Rózsa Sándor- trilógia második könyvében pedig alig leplezett gúnnyal utal a forradalom vezetőjére. Szerinte ugyanis Kossuthnak 1848-ban nagyszabású földosztással kellett volna összekapcsolnia a feudalizmus lebontását. „Véleményünk szerint a lélekelemző szépprózának kellene válaszolni a sokakban (sőt több nemzedék óta) élő kérdésre: hol és milyen mértékben tévesztette meg Kossuthot a forradalom alatt vagy a száműzetésben túlzott derűlátása, heves vérmérséklete - esetleg hatalomféltése” - zárja egy mai föladat megjelölésével a második tanulmányt Nagy Miklós, aki Cseres Tibor Én, Kossuth Lajos című regényét nem említi; nem tudni, miért.

Imponálóan hatalmas anyagot dolgoz föl a Társadalom és nemzet a későromantikus magyar regényekben s a Szerbek és horvátok a XIX. századi magyar írók szemével című tanulmány. Az első Abonyi Lajos, Beöthy László, Degré Alajos, Dobsa Lajos, Irinyi József, Pálfíy Albert, P. Szathmáiy Károly és Vad- nay Károly 1850 és 1871 között született műveit vizsgálja. A differenciált, ám világos vonalvezetésű szemléből kiviláglik: a szerzők kritikával tekintettek az arisztokráciára, amelynek életét behatóan senki nem ismerte közülük. A vezetésre hivatott középosztály megjelenítése eltérő; van, aki lelkes híve a zsidók asszimilációjának (pl. Abonyi Lajos), akad, aki veszélyt lát benne (pl. Degré Alajos). A parasztságról kevés eredeti mondanivalójuk van. Szinte mindegyikük a liberalizmus és s demokrácia talaján áll, ami abban is megmutatkozik, hogy hívei a vallási türelemnek, s óvatosan bár, de hangot adnak a nőemancipáció szükségességének. A regények többsége a falvakba s ud847