Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 9. szám - Molnár Miklós: Szöveg, keresztül - kasul
szolgálja a Sátán is.) Ebben az értelemben lehet szükségünk a dekonstrukció állandó művelésére. („Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.”) Miért van szükségünk a derridai értelmű dekonstrukció állandó művelésére? Manapság észlelhetjük például a magyarországi politikai eszmecserékben, hogy a diskurzus nincs tisztában saját feltételeivel, hipotéziseivel, feltételezettségeivel, s éppen mert önfeledten, sőt önelégülten látatlanban hagyja saját metafizikai beágyazottságát, tulajdon kereteit nemhogy nem sérti meg vagy hágja át, hanem tovább erősíti, újratermeli. Az igazság szüntelen harsogása a tudatlanság harsogása - az írástudatlanság harsogása, a phoné (a logosz) terrorja. Ez más szinteken, más rétegzettséggel érvényes az irodalmi, a filozófiai, az antropológiai, a pszichológiai, a művészeti, a közgazda- sági, vagy például a sporttal kapcsolatos diskurzusokra is stb., mindazokra a „berkekre”, ahol ülepítvényként tenyésznek a legódonabb evidenciák. A nemzettel-nemzetséggel kapcsolatos tradíciókban (ha ,könyvből” léptünk elő, ha nem), történetiségünk rituális szövegeiben - mindezekben elengedhetetlen a dekonstrukció fáradságos, lankadatlan munkája, „mindig már” azonnali esedékességgel; szükséges „az ember nevezet visszautasítása, és a saját közösséget meghaladó írás képessége”. Az említett „berkek” vagy struktúrák Derrida módszerével vehetők tudomásul: ,A struktúrát a fenyegetés instanciájában vesszük tudomásul abban a pillanatban, amikor a küszöbön álló veszély tekintetünket valamely intézmény fő támasztékára, a zárókőre irányítja, amelyben egyesül lehetősége és törékenysége. Ezzel a feltétellel lehetséges módszeresen fenyegetni a struktúrát, hogy ne csupán beidegződéseiben ismerhessük meg jobban, hanem egyúttal azon a titkos helyen is, ahol még nem létesítmény és nem is szétesés, hanem csupán labilitás.” A heteromorf nyelvjátékok semmilyen diskurzusában sem lehetséges „episztemológiai vágás”: mert végzetszerűen újra beleíródik a régi szövedékbe, amelyet fel kellene fejtenünk. „A lineáris írás vége valóban a könyv vége, akkor is, ha manapság még a könyv az a forma, amelybe új - irodalmi és elméleti - írások jól-rosszul beburkolóznak. ... több mint egy évszázad óta észlelhető ez a nyugtalanság a filozófiában, a tudományban, az irodalomban - ezeknek a területeknek minden forradalmát úgy értelmezhetjük, mint a lineáris modellt fokozatosan leromboló megrázkódtatásokat. A lineáris, azaz az epikus modellt. Ami manapság elgondolható, azt nem írhatjuk le a vonalhoz vagy a könyvhöz igazodva, legföljebb ha azt az eljárást követnénk, amely a modern matematikát golyós számológépen óhajtaná tanítani. ... A többdimenziójúság- hoz és a delinearizált időbeliséghez való közeledés nem egyszerű regresszió a ’mitogramma’ felé...” Nagy Pál úja Derrida kapcsán: „Korunk ... számára létfontosságú, hogy dekonstrukciója: változása, átalakulása, adaptálódása a 21. századi új felvilágosodás szellemében, az újítás, a kísérletezés, ugyanakkor a fokozatosság és a folyamatosság jegyében menjen végbe.” A jövő, bár a dekonstruk- cióban csak abszolút veszélyként tud felsejleni, szörnyűségként tud megmutatkozni, az írás másféle fogalmával fog dolgozni. Derrida kérdezési stratégiájának jövőt formáló ereje egyelőre beláthatatlan. Tapogatózó gondolkodásunknak, hűséggel és figyelemmel fordulva a 839
