Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 9. szám - Molnár Miklós: Szöveg, keresztül - kasul

A szöveg autoritása mindig ideiglenes, az eredet csak nyom. „Szerzők vagy doktrínák nevének itt nincs alapvető értéke. Nem jelölnek sem identitást, sem okozót. Frivolság volna azt hinni, hogy ’Descartes’, ’Leibniz’, ’Rousseau’, ’Hegel’, stb. szerzők neve, mozgások vagy átcsoportosítások szerzőinek a neve. ... Ajelölő érték, amit tulajdonítunk nekik, elsősorban egy-egy probléma neve.” A textualitás anonim, a tulajdonnév csupán színleli, hogy eredete és vége bizonyos egyesíthető gondolatok csoportosulásának. A tulajdonnév - a tulajdonosi név, a „szerzői bárca”-csak törlésjel alatt használható. (Dézsa tuzsúr...)

„A metafizika bizonyos irányultság - írja Derrida láncirányú mozgás. Nem állíthatunk vele szembe valamilyen fogalmat, csak textuális munkát és másféle láncolatokat.” És ez a textuális munka bizony nem sétagalopp. „Minden egyes lépésnél kihagyásokkal, javításokkal, a javítások javításaival voltam kénytelen előrehaladni, elengedve minden fogalmat éppen abban a pillanatban, amikor felhasználni voltam kénytelen” - írja Derrida.

A differencia mozgásának becenevei: nyom, differancia, tartalék, pótlék, disszemináció, oltvány, pharmakon, parergon stb. Ezek olyan láncolatot alkotnak, amelyben egyik helyettesíthető a másikkal, de nem egészen („egyetlen fogalom sem fed egyetlen másikat sem”). Derrida szavai állandóan mozgásban vannak, nem kövesednek mester-szókká, vezérfogalmakká; a definiálást egyébként a szövegek működésére bízza.

Magyar nyelvünkben bizonyos vonatkozásokban megkönnyebbül Derrida dolga, mondhatni, szívesen és jól végzi itt a dolgát, mert nyelvünk másként kopulál, kopula nélkül definiál; mi nem tudjuk a nyugati metafizika ragacsos kopuláló nyelvén megkérdezni, hogy „Was ist...?”, „What is...?”, „Qu’ est-ce que...?”; mi „magyarosan” belevágunk: „mi a lófasz?”- ami a filozófia alapító kérdése (legalábbis olyan „nemzetségeknél”, amelyek - mint a magyar is - nem „könyvből léptek elő” ). A metafizika alapító kérdései magyarra trafálódva bizonyos fokig dekonstruálódnak, Derrida forgatásának, a számos kora reggeltől késő éjszakáig tartó forgatási napnak ez volt egyik - nem csupán járulékos - gyönyörűsége a differanciáltan ágáló trafó számára, kinek neve, szerzősége, mint tudjuk, törlésjel alá kell hogy essék.

Minthogy a Grammatológiának sincs jelenlévő, szuverén szövege, minden olvasata „transzformáció”, a magunké nemkülönben; szükségszerű félre- fordításainkkal, melléfogásainkkal, beletenyereléseinkkel, rábaszásainkkal talán hozzájárulhatunk Derrida szövegének konstruktív dekonstruálásához.

„Azok között a határok között, ahol lehetséges, legalábbis lehetségesnek látszik, a fordítás a jelölt és a jelölő közti megkülönböztetést műveli. De mert a megkülönböztetés sohasem tiszta, ezért a fordítás fogalmát a transzformáció fogalmával kéne helyettesítenünk; egy nyelvnek, egy szövegnek egy másik által történő szabályszerű transzformációjáról van szó. Nem beszélhetünk, és sohasem beszélhettünk tiszta jelölteknek egyik nyelvről a másikra, vagy egyazon nyelven belül történő ’átviteléről’ úgy, hogy a jelölő - vagy ’hordozó’ - eszköz érintetlenül vagy sértetlenül hagyná a jelölteket.”

„A dekonstrukciónál is elbocsátások vannak (ite, missa est?)”, olvashatni az Arkánum 5-ben, „pedig - legalábbis nálunk - rengeteg szellemi nyomortanyát lehetne-kéne leépíteni, nem is szólva a lelki szecesszió kívül cirádás, belül svábbogaras bérpalotáiról meg a faluvégi becsali csárdákról, ahol betyárok és pandúrok kergetőznek szordínós cimbalomkísérettel.”

837