Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 9. szám - Henri Troyat: Raszputyin és Lenin

parasztok Oroszországa velem van. Ha megmutatnám, milyen táviratokat és leveleket kapok, nem hinne a szemének.” Az az Oroszország, mely őt szereti - gondolja Alexandra Fjodorovna Raszputyin Oroszországa. Valahányszor eszébe jut, hogy „Barátunk” életében karnyújtásnyira volt tőle az egész ország egyetlen személyben, veszteségét még hatalmasabbnak érzi. Életének minden eseményét Raszputyinnal hozza kapcsolatba. Környezetét nyugtalanítja a cárné zsarnoki, egyszersmind fellegekben járó, neurotikus viselkedése. Az Állami Duma folyosóin egyre többet latolgatják a lehetőséget, hogy a cárnét zárt intézetbe kellene szállítani, a cárt leváltani, helyébe a cárevicset ültetni, és Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg lenne a régens; a nagyherceggel konzultálnak is ez ügyben, ő azonban habozik, gondolkodási időt kér, majd elutasítja az ajánlatot. Ekkor néhány képviselő a cár öccsét, Mihail nagyherceget keresi meg. Nagynevű tábornokok is csatlakoznak az összeesküvéshez. Miközben a fronton ezerszámra esnek el a katonák egy olyan ügyért, melyben már senki sem hisz, a hátországban az államhatalom ingadozik; nem tudni, igazából ki is irányítja az országot.

A főváros élelmiszerellátása akadozik; az árak egyre magasabbra szöknek, de a bérek nem követik őket; a hideg csak súlyosbítja a tönkrement, fűtés nélküli lakásokban élő emberek nyomorúságát; a frontról egyre rosszabb hírek érkeznek; bevezetik a jegyrendszert; a tömeg rohammal veszi be a kiürült üzleteket. 1917 februárjától egyre gyakoribbak a rendzavarások. 23-án a szakszervezetek tüntetést szerveznek „A munkásnők nemzetközi napja” címmel. A nők menetéhez sztrájkolok és elbocsátott munkások csatlakoznak, sőt katonaszökevények is, akiket nem tudtak elcsípni. A rendőrség nem lép közbe. Másnap újabb tüntetés, az élen vörös zászlók. AMarseillaise-t éneklik, és azt kiabálják: - Halál Protopopovra! Le a zsarnoksággal! Le a háborúval! Le a német cárnéval! - A rendbontókat lovasrendőrség oszlatja szét, a helyszínen sebesültek maradnak. Harmadnapra a sztrájk nyugtalanító méreteket ölt. Fő szervezője a bolsevik párt. Az összes üzem zárva. A rendőrség a tüntetőkre lő. Vasárnap, 26-án a főváros valamivel nyugodtabbnak látszik. II. Miklós, elhessegetvén magától a forradalom gondolatát, beéri azzal, hogy a Sztavkáról az alábbi táviratot küldje Habalov tábornoknak, Petrográd frissen kinevezett parancsnokának:,Megparancsolom, hogy holnaptól szüntessék meg a fővárosban a rendzavarásokat, melyek megengedhetetlenek a Németországgal és Ausztriával vívott háború súlyos óráiban.”

Február 27-én a zendülés nem hagy alább, sőt eléri a kaszárnyákat is. A császári gárdaezredek sorban fellázadnak. Ezek a katonák valójában már semmiben sem azonosak azzal az elitkatonasággal, amely korábban fenntartotta a birodalom dicsőségét és folytonosságát. Az idősebb korosztályokhoz tartozó, frissen mozgósított tartalékosokról van szó, akik mindenáron el akarják kerülni, hogy kiküldjék őket a frontra. Mindnyájan torkig vannak a háborúval, fegyelemnek se híre, se hamva. A Pavlovszkij-ezred példáját követve a volhiniai, a litvániai és a moszkvai gárdák, a Preobrazsenszkij- és a Szemjonovszkij-ezred is utcára vonulnak tisztjeik és zászlóik nélkül, és fraternizálnak a néppel. Az erejükben és igazukban biztos lázadók bekerítik a Péter-Pál erődöt, kinyitják a börtönök kapuit, felgyújtják az Igazságügyi Palotát, hatalmukba kerítik a lőszerraktárakat, és puskákat osztogatnak a tömegnek. Hamarosan öijöngő tömeg vonul a Tauriai Palotához, a csapdába

822