Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 9. szám - Fábián László: létváz
például - aligha metafizikai élmény, inkább egy képzeletben testesült metafora), az azonban igenis metafizikai élmény, ha sorsomat a teljes létezésbe ágyazva fölérzem, ha beleremegek - mondjuk - végességem valóságába a létezés végtelenségében (mondhatom így, hiszen tartama beláthatatlan), de ez egyúttal a létezés élménye is: kisszerűségem végtelenbe kívánkozása; ebben az esetben a létnehézkedés szinte a tériszony formáját ölti (vagy méginkább a téridőiszonyét-, ugyanis minden egyes dimenzió valóságos élményként ter- heló'dik rám); reagálhatok rá riadalommal, rettegéssel, de akár hányaveti nemtörődömséggel, pimasz élvvággyal, ez azonban már reflexió, többé nem tartozik az élményhez, nem része, legfóllebb egy bizonyos értelemben következménye, a világról vallott fölfogásunk viszont ezt sem kerülheti meg, nem hagyhatja figyelmen kívül, ekkora erőszakot senki nem képes önmagán elkövetni, miként is tehetné, amikor ezekből a következményekből megépül sorsunk (voltaképpen privát létezésünk), a sorsok összességéből - úgy tetszik - az ember sorsa, amely ilyeténképpen válasz a létezés élményére; sajnos, önkorlátozó, saját lehetőségeit leszűkítő válasz, mintha a dimenziók nem lennének képesek a téridő egységében megmutatkozni, ami - természetesen - valószínűtlen vagy egyenesen nonszensz, mert bizony a common sense olykor térdre kényszerül a nonszensz előtt (ám ez sorsélmény, nem pedig a létezés élménye!), azaz: mégiscsak baj lehet ezekkel a fránya dimenziókkal, vagy - miként már hozzászokhattunk - egy bizonyos ponton túl ezek is ellenünk szerveződnek, nehogy alaposabban beleláthassunk a létezés kártyáiba, kockáiba, ámbár megbízható forrásból* tudjuk: „Isten nem kockajátékos”, a lét - igenis - el van rendezve, ha mi nem is tudjuk, tudhatjuk, miként; szabályok, törvények működnek, én azonban szívesebben mondom így: érvényesülnek a dimenziók, az a négy épp úgy, amit föl tudunk fogni, mint az esetleges többi, amelyek rejtve vannak, de már egyik-másik gyanúba került, és nem is tudok metafizikusabb gondolkodást elképzelni, mint éppen a tudósoké, amely operál ezekkel a „dimenziókkal”, vagyis le kell szögeznem: ha a metafizikát kiebrudalják az ajtón, visszalopakodik az ablakon, és bizony még az is lehetséges, hogy a világmindenség kikezdhetetlen ,„szellemtársulás”'**, és idő nem is létezik, miként ez időről időre egy másik kedvenc szellemi kalandoromban*** is megfordul, csakhát én azt gondolom, mindegy minek nevezzük a közeget, amelyben élünk, amelyben életünk elmúlik, létezésünk élménye belőle fakad, és mi kíváncsian függesztjük rá tekintetünket... * természetesen Einsteinről van szó, aki elvetődött az ateizmus peremvidékére és a kilátástalanság visszaborzasztotta: Istent egy törvényekkel jól szabályozott vihar teremtőjeként és uraként igyekezett legalább ezzel a meglepő paradoxonnal visszaigazolni, amivel mind barátainak, híveinek, mind ellenfeleinek föladta a leckét ** ilyesfélét vall Nature of Existence című alapművében John Ellis McTaggart (1866-1925), ez a különös angol bölcselő, akit az idő, az örökkévalóság kérdése is foglalkoztatott, és aki valótlannak tekinti az időt és ezáltal megnyílik számára az út a lélek halhatatlansága felé, kivált, hogy a léleknek még Istentől sem kell tartania - lévén, hogy7 bölcselőnk Isten létét is tagadja (nálunk nemigen citált szerző, mindössze a mindent olvasó Határ Győző tud róla) *** de mennyire, hogy Borges! az idő korábbi és újabb cáfolataival egyetemben, noha egy ideje gyanakszom: valahogy túlzottan tartott az időtől, híres előadásában a halhatatlanságról nem véletlenül tiltakozik bármiféle túlvilági lét ellen, és óhajtja halálával önmagát egyszer s mindenkorra megszűntnek tudni 805
