Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 9. szám - Pósa Zoltán: Jóízű röhögés
káztatja, hogy én is megutáljam.” S most látom, hogy ti, fenékig jóságos irodalmárok milyen kicsinyes, aljas módon nyilatkoztok egymásról. Megtámadjátok az állítólag legfontosabb dolgot, a másik morális hitelét. Röhögjél csak, (nem is nevettem...) nem tudom, s nem is akarom tudni, melyikőtök dilettáns, lehet, hogy Schramler az igazi tehetség, csak ugye elnyomják, s ó' is úgy nyilatkozik rólad, hogy te rejted az impotenciádat a sértett, megalkuvásra képtelen próféta pózába. Só't - fokozódik maximálissá gyűlöleted - Jeprimitívbun- kózhatsz”, de kimondom. Mindketten idejétmúlt, álmodern, dekadens, avant- gardkodó alakok vagytok... Áthajolsz az asztalon, megsimítod a gyász szalagot, közelebb húzódok, azt remélem, végre lelkifurdalásod támadt. Kár volt.- Benned még annyi bátorság és tisztesség sincs, hogy öngyilkos légy, mint az apád!...- Egy pillanatra úgymond, megáll bennem az ütő, elkap valami lendület, de mintha nem én beszélnék már. - Jutka, Jutka, miért kell ilyeneket mondanunk egymásnak? Mit várjak mástól, ha... te is...- Mit várj, mit válj - ordítod azon a bizonyos közönséges, rekedt hangodon. -Tudom én, mit vársz az „őszinte” baráttól. Hogy szembedícséijen, helyeseljen a baromságaidnak, nyalogassa a sebeket, amiket a hülyeséged miatt szereztél, istápoljon a marhaságaid miatt... Persze, ha egyszer nem hajlandó az illető' jóbarát be nyalni neked, akor nem szeret, nem ért meg téged senki... Pedig, ha már itt tartunk (ezzel is kipakolok). Távol álljon tőlem az a képmutató szerep, hogy a feleséged érdekeit képviseljem (fhu, résen kell lennem, hová kanya- rítja... ágyba akar csalni végre, azért se), tudod te is, hogy férfi és nő ilyen mérvű barátsága elfojtott nagy szerelem (a furfangos mindenit), nem azért nem mentem bele, mert ilyen nagy lélek vagyok, hanem féltem magam tőled, mert nős vagy. („Én a feleségemet szeretem nem téged, Judit...) Tudom, Márta így is haragszik rám, amiért annyit mulattunk együtt... (Rendben van, Albert. Új munkahelyet választasz. Megígértem annak idején, hogy ebbe nem szólok bele, ha a létminimumot megteremtjük, minden oké! Megkaptad a régi fizetésedet, többet tudsz érdemben dolgozni, mentesülsz a könyvtártudományi robottól, többet lehetsz velünk is. Ám úgy legyen. De ha nem vet véget az új munkahely az állandó esti kimara- dozásoknak, az elmaradt közös programjainknak... nem tudom, mi lesz!) Az órára pillantok. Fél nyolc. Most már Schramler mentőöve sem segít... Mártával is a lehető legkegyetlenebbül viselkedsz. Régen döntened kellett volna. Költözz külön, hagyj el mindenkit, élj az irodalmi megszállottságaidnak... a saját kontódra... így, hogy nem választasz... esetleg nélküled történik meg minden... (Na, most már nem is álcázza szándékait, vigyázat, Krajcs, ne igyál tovább!)-Jutka, hagyjál, ne bánts. - Akkor kérj még két sört - mosolyogsz minden átmenet nélkül - van nálam is elég pénz... - Ne haragudjanak - tárja szét a karját a szőke, telt, a hely szellemének megfelelően germán hölgytípus - szerintem mára elég volt. - Hogyhogy - pattansz föl, - mit képzel maga. Az igazi részegeket megtűri - mutatsz szét. - Csak jót akartam - hebeg a Brünhilde - a fiatalember - mutat rám, s ellenséges pillantással méri végig egészen más típusú szőkeségedet. - Hozom, bánomisén, az ő baja - nyomja meg az utolsó szót rád tekintve. Végül Schramler is előkerül, maxikabát-minitermet komikus ellen798
