Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7-8. szám - Gyurácz Ferenc: Magyar zsirondista - Brazíliából (esszé)

akit tanítómesterének nevez. A háború éveiben a Kis Újság a társadalmi reform mellett a nemzeti önállóság eszméjét is középpontba állította.

Amikor pedig ez a szolgálat lehetetlenné vált - a német megszállást követően - Dessewffy nem vonakodott a közvetlen tettek mezejére lépni. Könyvének legérdekesebb, s valószínűleg a történettudomány számára is legértékesebb része a nemzeti ellenállás szerveződésének, szakaszainak, a háború alakulásával módosuló ambícióinak nyomon követése. A szerző az emigrációban írta művét, kútforrásul leginkább a saját emlékezetére hagyatkozhatott - a szükségből azonban erényt kovácsolt, mert emlékiratának ez a része végig az élményszerűséggel ajándékozza meg olvasóját. Stílusa a hosszú száműzetésben kissé talán nehézkesebbé vált (összehasonlítva a kötet végén, mintegy .illusztrációként” közölt itthoni cikkeivel), frazeológiájában, benyomásunk szerint, akad néhány anakronizmus is (ilyennek látszik az „emberi jogok” kifejezés gyakori használata a 40-es évekre vonatkozóan, holott e szókapcsolat igazán a 70-es 80-as években élte virágkorát, vagy a földgolyó „összezsugorodásá”-nak emlegetése), ez azonban semmit sem von le abból az olvasói örömből, amelyet az „első kézből” kapott történelmi beszámoló jelent. Az illegális szervezkedés sok-sok apró, kalandos részlete, a bujdosás körülményeinek ismertetése, az ellenállásban részt vett vagy a kormányzat részéről az ellenállással kapcsolatot tartó személyek direkt vagy közvetett jellemzése (Tildytől Kállayig, Kovács Bélától, Rajktól magáig Horthyig) mindmind történelmet idéz. Egyes momentumok pedig - pl. a Magyar Frontot vezető férfiak tanácskozásainak főiidézése - bizonnyal közelebb visz máig rejtett körülmények tisztázásához is.

Az ellenállás tragikus sikertelenségét persze Dessewffy pontosan tudja, nem is célja szépíteni a tényeket e vonatkozásban sem. Fontosnak tartja ugyanakkor, hogy az újabb nemzedékek megismerjék azokat. Megismerjék a nemzeti ellenállás sokáig elhazudott tényeit, továbbá azt is, hogy a magyar nemzet és nép nagy többsége emberséges maradt az embertelenségben. Már 1944 előtt is nagyon sok jelét adta az üldözöttekkel - lengyelekkel, franciákkal, zsidókkal - vállalt cselekvő szolidaritásnak, olyan jellemeket mutatva föl a jövőnek, mint Varga Béla vagy éppen Bajcsy-Zsilinszky Endre. A Trianon teremtette csapdahelyzetből nem tudtunk kiszabadulni, de nem igaz, hogy vergődésünk vétkeiért rosszabb megítélést érdemelnénk más nemzeteknél.

Hogy Dessewffy Gyula a hosszú emigrációban is hazáját szerető, nemeslelkű ember maradt, az a nyolcvanas évekbeli hazautazásakor rögzített soraiból világosan kiderül. O, aki személyesen is nagyon sokat vesztett, nem a maga sorsát siratja. Körülnéz az átalakult faluban, és örül annak, amit fejlődésnek lát: a háztáji gazdaság és a részleges tsz-demokrácia talaján létrejött anyagi gyarapodásnak, polgárosodásnak. Úgy ítéli, a töretlen demokratikus fejlődés további előrelépést hozhat a falu életében. Pontosan érzékeli ugyanakkor a rendszer korlátáit, s ami még figyelemreméltóbb: azt a súlyos rombolást, amit a Kádár-korszak összekacsintós, felemás „demokráciája” a jellemekben és a családi életben végzett. ,A családi élet fokozatos felbomlása magyarországi utam szomorú felismerése - úja. - Nincs többé otthon, családi kör, ennek következtében megszűnt a családon belüli gyermeknevelés.” A pénzéhség a fő erő, és: „Tabu minden, ami spirituális, erkölcsi vagy hagyományos érték.” Dessewffy nem drámai alkat, mert ha az volna, akkor a

751