Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7-8. szám - Papp Endre: A szív körbezárva (esszé)

menziója a jelen, amit a nosztalgikus múlton merengő meditáció egészít ki. Hangulatát a sivárság, az eseménytelenség határozza meg. Ha mozgás mutatkozik benne, az is legfeljebb céltalan járkálás, ődöngés, vagy néha a hétköznapok teljesen érdektelen „kalandjai” visznek némi - roppant csekély - változást ebbe a miliőbe. A versek hőse, a közvetlen első személyben megnyilatkozó beszélő, aki nem képes másról beszámolni, mint saját napról-napra történő vegetálásáról. Ennek a mindent átható életérzésnek plasztikusságot - paradox módon - a redukált formai eljárások adnak. Rendkívül egyszerű nyelviség, tő- és egyszerű mondatok használata, a bővítmények feltűnő mellőzése, valamint a gondolatritmusok alkalmazásai nevezhetők a legfontosabb azonosító jeleknek. A függőleges tengelyt a behelyettesíthetőség lehetőségeit felhasználó metaforizálás jellemzi. Míg az előbb a mozdulatlanság volt a domináns, most minden megmozdul. A múlt és a képzelet mesés, egzotikus tájait, korait járják be az ide tartozó versek (pl. Marionhoz, Xanadu, A festő, A római hercegnő és a légy). Megjelenik a valódi, kockázatokkal, kihívásokkal teli kaland motívuma. A semleges, közönyös hangulatnak most nyoma sincs, minden megtelik érzelmekkel, vágyakkal. A versben megszólaló alanyiság most olyan tulajdonságokat tudhat magáénak, mint a bátorság, a merészség, a határozottság, a felfokozottság. A formai eszközök is megváltoznak: immár a játékos nyelvi alakzatok (szóvariációk, az akusztikai hatásra való törekvés eszközeként hármas, négyes és ötös rímek, illetve ezek megalkotott spontaneitásának érzékeltetése), a sajátos hangulatú metaforizáltság (pl. ,Égkirály”, „papíristen”, „darabangyalok”) a meghatározó. A kötet kettős arculata azonban nem különül el egymástól, hanem a kettős tengely metszéspontjától hol közelebb, hol távolabb jelöli ki az egyes versek helyét, sőt néha némely versben együtt van jelen. Háy poétikáját a költői beszéd kétféle elrendezésének - a kombinációnak és az érintkezésnek, illetőleg a helyettesítésnek és a szelekciónak - olyan fajta felhasználása jellemzi, amelyben a szintagmatikus viszony, azaz a nyelvi elemek láncolata a maga „gravitációs” erejével korlátozza a nyelv szimbolikus használatának lehetőségét. Végső soron tehát az mondható, hogy a fikció esélyei a nyelvi kontextus által meghatározottak.

A kötet koordináta-rendszere egyben határt szab a szemlélet kiterjedésének is. Habár a két tengely egymással ellentétes minőségeket jelenít meg, mégis alapvetően a személyiség magánvilágába zárt létezésének dimenzióját jelöli ki. A versek megnyilatkozója önmaga kis világának a foglya, mondhatni: az önkörébe zárt létezés szenvedője.

„Te vagy a határ, apró, kicsi isten.

Rajtad innen, rajtad túl, semmi nincsen.”

(Te vagy a.)

Ez a létállapot maga a közömbös létezés, az egzisztencia hiánya, az üresség. Az ebből való kitörés csupán a képzelődés, az álmok útján lehetséges, de az is csak rendkívül töredékesen. A kötet tanulsága szerint amihez nagyon

746