Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7-8. szám - Szonntág Gábor: Thomas Merton - Misztikus teológus és szemlélődő
sincsenek kizárva a tökéletesség lehetőségéből, sőt szentéletűségben felülmúlhatják azokat, akiknek elmélyültebb belső élet folytatására van módjuk. A passzív szemlélődés, bár ez Isten mélyebb megtapasztalása, nem jelent szükségszerűen nagyobb szeretetet Isten iránt, mint amelyet aktív szemlélődéssel lehet elérni. A belső élet tekintetében háromféle ,gyakorló” keresztényt különböztet meg: (1) akik engedelmeskednek Istennek, de nem igazán szeretik. Őt (felszínes keresztények); (2) akik szeretik Istent és egyek vele életük tevékenységei során (kvázi szemlélődök); (3) akik szeretik és megtapasztalják a magán való Istent (passzív szemlélődök). A felszínes keresztények belső élete, ha egyáltalán létezik ilyen, mindössze néhány ájtatos rutingyakorlatra korlátozódik, egy kis kötelességszerű templomjárásra, a látszat kedvéért. Szemükben Isten úgy jelenik meg, mint aki .jutalmaz” illetve „büntet”. Nem Istent keresik, hanem a jutalmait. Életük lelki célja, hogy a Mennyországba jussanak és elkerüljék a poklot. Mesterükként tisztelik Istent, de a szívük nem Istené, hanem saját ambícióik, vágyaik, terveik töltik be őket. Az ilyen embereket nem nevezhetjük szemlélődőknek, nem tapasztalják meg az Istennel való egység örömét, nem keresik Isten jelenlétét, saját elhatározásukból tartják távol magukat Istentől. Elismerik hatalmát a lélek fölött, de gondolataikkal és vágyaikkal inkább a világ és a dolgok külszíne felé fordulnak. Ami Isten megtapasztalását illeti, azonos helyzetben vannak azokkal, akik teljesen megtagadják Istent. Határozottan megkülönbözteti a felszínes keresztényeket a kvázi szem- lélődőktől. Ezek igazán szeretik Istent, életük mindennapjaiban egyek vele. Istent szívük tisztaságával és tökéletes önfeláldozással szolgálják tevékeny életükben. Az aktív életben való elkötelezettségük nem teszi lehetővé számukra azt a magányt és csendet, amelyet a passzív szemlélődés követelne. Alkatuk sem felel meg ehhez az élethez, nem tudnák aktív életüket a magányra és a csendre felcserélni. Ez nem jelenti azt, hogy nem élhetnek belső életet vagy egyetlen alternatívájuk a felszínes kereszténység lenne. Ellenkezőleg, Krisztus Ígérete, miszerint a három isteni személy kinyilatkoztatja önmagát azoknak, akik szeretik, ugyanúgy vonatkozik rájuk is, mint a passzív szemlélődőkre. A kvázi szemlélődök nem képesek eltávolodni a teremtett világtól és elveszni Istenben, amire a passzív szemlélődök törekednek, de tiszta szívvel szolgálják Istent, amely felebaráti szeretetben, önfeláldozásban és Isten akaratának történő teljes alárendelődésben jut kifejezésre. Istent az ő gyermekeiben szolgálják a földön. Megtanulják, hogyan szerethetik Istent saját cselekedeteikben, hogyan élhetnek és dolgozhatnak Isten társaságában, hogyan maradhatnak Isten jelenlétében és ízlelhetik meg a jelenlét békés örömét. Imaéletük lehet nagyon egyszerű, nem lépve túl a szóbeli imán. De tudatában lévén Isten jelenlétének, alázatos imádságuk mély belső életet eredményezhet, amely eljuttatja őket a szemlélődés küszöbére. Ezért, bár tevékeny életet élnek a világban, hívhatjuk őket kvázi szemlélődőknek, hiszen ismerik a szemlélődéssel rokon kegyelmeket. Egyszerű imaéletükben is megtapasztalnak igazi szemlélődő pillanatokat a liturgiában vagy napi kötelezettségeik teljesítése során, Isten jelenlétének tudatában. A felszínes keresztények és a kvázi szemlélődök mellett Merton megkülönbözteti a passzív szemlélődőket. Ezeket nevezi a pusztaság embereinek, akik 727
