Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7-8. szám - Karay Lajos: Személytelen igék; Litánia (versek)
KARAY LAJOS Személytelen igék I. 1. Beesteledik. Maradj velem, te lény, te mit tudom én Kicsoda. Télvége. Mikor már élni csoda. Mikor elfeledett sebemen (mely addig nincs csak, amíg feledem) fölsajdul az ostor ujjanyoma, miként seregét nem lelt katona szégyelli magát, noha bűntelen, megtérve a tájra, hiábavaló pótteher, ócska kenyérfaló, mihaszna se, harcolt volna pedig... Hát most gyere, Bárki! Kísérj haza. Harang a világ, ibolyák szava szólongat imára. Beesteledik. 2. Villog nyugaton. Kísértetek leple lobog tavaszunk mögött. Nem félsz? Dehogyisnem. Az ördögök már fújnák vissza a sírhideget rügyeinkre. Feketék az egek, pislognak a zöldes jégrögök, nádtorzsak alatt a keszegdögök még bűzleni is most kezdenek, mikor éled a föld. A pestis nem nyugszik soha. Foszforfény a vízen, reklámok a városi holt utakon. Éjfél, ónos esó'. Nem ereszt Európa, a mérges hulla. Ereszt vacogtat a szél. Villog nyugaton. 673
