Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Nyikolaj Trubeckoj: Dzsingisz kán hagyatéka
XII. El kell döntenünk a kérdést, hogy ezzel valóban új korszak kezdó'dött-e, ugyanolyan új, mint mondjuk a Péter utáni korszak a korábbihoz képest, vagy pedig nem tekinthetjük újnak a szovjet korszakot, ez csak a Péter utáni periódus új szakasza, újabb lépcsőfoka. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a Szovjetúnió mai helyzetét, meglehetősen kétértelműnek látjuk. A népi forradalmat győzelemre vivő szovjet hatalom egyrészt már puszta létével is érvénytelenítette az előző kurzust, és valóban arra törekedik, hogy gyökeresen átalakítsa az elsöprő nemzetellenes monarchia politikai irányvonalát. Külpolitikai téren azt láthatjuk, hogy elutasítják a hamis szlavofil és pánszláv ideológiát, nem utánozzák az európai nagyhatalmak imperialista tempóját. Ami a keleti kapcsolatokat illeti, most először sikerült normális hangot megütni és megfelelni Oroszország-Eurázsia történelmi lényegének. Oroszország most ismerte el először, hogy az ázsiai országok természetes szövetségese az európai (latin-germán) civilizációhoz tartozó országok imperialimusával folytatott harcukban. A szovjet hatalom tárgyalt először Oroszország nevében az ázsiaiakkal mint egyenrangú felekkel és bajtársakkal, végre sikerült megszabadulni az Oroszországhoz egyáltalán nem illő gőgös civilizátori-kizsákmányoló szereptől - emiatt korábban az ázsiaiak egy kalap alá vették Oroszországot azzal a rabló-kizsákmányoló latin germán népeséggel, amitől mindig is féltek, amit mindig is gyűlöltek Ázsiában. Ami pedig a belpolitikát illeti, meg kell jegyeznünk, hogy feladták az oroszosítást, ez amúgy is idegen volt Oroszország történelmi lényegétől, csak azért folytatott ilyen politikát a nemzetellenes monarchia kormányzata, hogy más európai államokat utánozzon. Az Oroszország-Eurázsia területén élő minden nép megkapta a nemzetiségi jogokat, széleskörű autonómiával rendelkezik, ugyanakkor az egész állam egységét is megőrizték, ez pedig tökéletesen megfelel az orosz államiság történelmi lényegéről alkotott helyes felfogásnak, melyet az oroszok nem egyedül, hanem a turániakkal együtt alakítottak ki. Ariról is említést kell tennünk, hogy megpróbálják eltüntetni a nemzet felső és alsó rétegei közti kulturális szakadékot, a lakosság azon rétegeit is be akarják vonni az aktív kulturális és államépítő munkába, amelyek korábban e tekinteten kihasználatlanok maradtak. De mindemellett arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a szovjet hatalom még mindig teljes mértékben a közelmúlt foglya, és új formában folytatja tovább a régi kurzust. Végtére is a szovjet politikát irányító személyiségek abból a nemzetietlen és európaizált ideológus értelmiségből kerültek ki, amelyet a nemzetellenes monarchia korszaka hozott létre Oroszországban. Bár érkeznek /riss erők”, a széles tömegekből, a lényegen ez sem változtathatott, mert a forradalomban pontosan azok a népi rétegek vettek részt, amelyek már elvesztették a nemzeti kultúra maradványait is, ugyanakkor még nem teljesen sajátították el az európai kultúra elemeit, épp csak megismertek valamilyen európai eszmét (az ilyen embereket nevezték „öntudatos” forradalmároknak). Ha ezek a népi származású káderek értelmiségi közegbe kerültek, nem tudtak semmit továbbadni abból, amit magukkal hoztak, ellenkezőleg, ők kerültek új környezetük hatása alá, így valójában az értelmiség volt a hangadó. Mindennek következtében a szovjet hatalom lényegében a még I. Péter 70
