Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / Különszám - Hermann Róbert: Gyulafehérvár ostroma

Október elején a gyulafehérvári várőrség mindössze az 51. (Károly Fer- dinánd) gyalogezred egy zászlóaljából állott - amelyet október 9-én a 16. (1. román) határőr gyalogezred egy zászlóalja váltott fel s amelyet egy köny- nyűlovas szakasz erősített meg. Október 17-én megérkezett a parancsnoksághoz Kossuth rendelet©, amely szerint a váró'rség egy héten belül tűzze ki a magyar zászlót. A várparancsnok összehívta a tisztikart, s egyöntetűen úgy határoztak, hogy a várat megtartják a császár számára. Október 20-án -Puch- ner rendeletét véve - a várparancsnokság az erőd területén kihirdette az ostromállapotot, s lefegyverezte a várban és a vár előterében élő polgári lakosságot.

Az 1848 októberi napokban a várőrség meglehetősen szégyenteljes szerepet játszott. Eltűrte a környékbeli magyar települések feldúlását, a menekülőket nem engedte be a felsővárosba, s katonaságot sem volt hajlandó küldeni a veszélyeztetett településekre. Sőt, amikor a környékbeli román falvak lakói megtámadták a Város polgári lakosságát, s a magyar nemzetőrség fegyverrel visszaverte a támadókat, a várőrség kényszerítette a lakosságot fegyverei letételére, s a románok valamennyi követelésének (például új magisztrátus választása) teljesítésére, s a továbbiakban is eltűrte az átvonuló román szabadcsapatok önkényeskedéseit és kihágásait. A polgári lakosság ezt nagyobbrészt Franz Horak vezérőrnagy, várparancsnok rovására írta.

A várőrség csapatai meglehetősen gyakran változtak, s a vár raktárai szinte kimeríthetetlen forrásai voltak a mozgó haderők felszerelésének. A raktárakból látták el lőfegyverrel a román fólkelőket, ugyanakkor ágyút nem szolgáltattak ki számukra. A várat egészen 1849 februárjáig nem érintették a hadiesemények. Bem észak-erdélyi győzelmeiről december 28-án a Kolozsvárról Tordán át ide menekülő Wardener vezérőrnagytól értesültek, aki másnap bele is halt a vereségek keltette izgalomba. Horak különítményeket küldött észak felé, hogy az erődöt egy váratlan támadás ellen biztosítsa. 1849 február 3-án a várőrség hírt kapott arról, hogy Bem a Nagyszeben elleni támadás sikertelensége után Vízaknára vonult vissza, s egy 600 gyalogosból, 80 lovasból és 4 lövegből álló különítményt küldött Szerdahelyen és Szászsebesen át Déva felé. Horak ezután elhatározta, hogy Szászsebesen rajtaüt ezen a különítményen. Magát a rajtaütést azonban csak Bem február 4-i vízaknai vereségéről értesülve, február 5-én hajnali 3 órakor hajtották végre. A magyar különítmény valójában a vízaknai katasztrófából megmenekült poggyászszekerekből s azok gyenge kíséretéből állott, amelyet a várőrség különítményének sikerült is nagy vitézül álmában meglepnie. A szászsebesi szász lakosság a szállítmány tagjainak nagy részét lemészárolta, s testüket a disznók elé vetette. Február 5-én valamivel hajnal után Bem is megérkezett a város elé, s elkergette onnan a gyulafehérvári különítményt.

Bem február 9-én Piskinél aratott győzelme hirtelen bizonytalanná tette a várőrség helyzetét. A parancsnokságban is változás történt: a szembetegségében megvakult Horak tábornok átadta a parancsnokságot Georg August von Auenfels nyugállományú ezredesnek. August 1773-ban a báni határ- őrvidéken, Brocskovckén látta meg a napvilágot. 18 éves korában állt be katonának, s az 58. gyalogezredben 1793-ban már zászlós volt. Részt vett a francia forradalom és Napóleon ellen vívott valamennyi hadjáratban, közben kétszer meg is sebesült. 1800-ban főhadnaggyá, 1809-ben századossá léptették

564