Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / Különszám - Kovács István: Arad 1848. december 4-i ostroma lengyel önkéntesek és egy császári mérnökkari tiszt szemével
A víz áramlásával egy irányban úsztunk estig. Éjszakára egy faluban szállásoltak el bennünket. Másnap, amikor úticélunkhoz behajózásra felsorakoztunk, Wysocki kört formáltatott velünk, s megemlékezett a tizennyolc évvel azelőtt lezajlott eseményekről és jelentó'ségükról. Arra biztatott, hogy kövessük a nagy idők vitézeinek példáját, s felhívta rá a figyelmünket, hogy csak azok reményei teljesülnek, akik tesznek és áldoznak is értük. Beszédét előírásos harsány felkiáltással fogadtuk. A nap ködös volt és szomorú. Szentesig hajóztunk, s onnan előfogatokon szállítottak bennünket tovább Aradra. Arad a Tisza felé tartó Maros folyó mentén fekszik, amely a várost 0- és Újaradra osztja. A folyó térdhajlatot formálva a jobb parton elterülő Óaradot körbefogva folyik keletről nyugatnak. Vele átellenben emelkednek az erődítmény sáncai és falai. Az erődítmény jelentősége rendkívül megnőtt a szerbek ellen viselt háború miatt, amely az Ausztriával vívott háború mellett ugyancsak próbára tette a magyarokat. Az osztrákok kezén lévő erődítmény Temesvárral együtt fontos támaszpontja volt a szerbeknek a Duna és a Tisza menti sakktáblán. Feltétlenül el kellett foglalni. Ezért küldtek bennünket Aradra. Azért rendeltek az ostromsereg mellé, hogy azt képzett katonai elemmel erősítsük. Ilyenben ugyanis hiányt szenvedett, mivel az nemzetőrségből állt, amely sok mindenre alkalmas, csak éppen háborút vívni nem. Mi már igazi katonaság voltunk. A légió értelmiségiekből állott, fele részben galíciai, fele részben orosz lengyelországi egyetemistákból. Kézműves és hivatalnok alig akadt, s aki volt, beleolvadt a diákok tömegébe. Az ilyen elem, ha a felettesek nem tudnak vele bánni, nagy teher, de a mustrát és a szolgálatot egy-kettőre elsajátítja és minden további nélkül tűzbe megy. Néhány heti kiképzés náluk annyit tesz, mint másoknál egy év gyakorlat. A táborverésben és a táborozásban voltunk csak járatlanok, s azon ösztönös cselekedetekben, amelyeket a vonulgatásokhoz szokott katona elsajátított. De mindezt pótolhattuk. Mivel később, amikor a táborozások időszaka ránk köszöntött, a tapasztalat megtanított rá, hogy mindazt, amit lét- fenntartásunk igényel, elsajátítsuk. Aradon ez feleslegesnek bizonyult. Házaknál szállásoltak el minket. A polgárok mind a pihenésünkről, mind az étkünkről gondoskodtak. Nekünk csak a szolgálattal és csakis a szolgálattal kellett törődnünk: egyből jártasak lettünk benne és buzgó odaadással teljesítettük, mintha hozzáértő reguláris sereget alkottunk volna. Bennünket úgy vettek, mint az aradi ostromsereg magvát jelentő székely zászlóaljakat. Szakadó esőben érkeztünk Aradra. Máriássy ezredes törzskarával és a zenekarral együtt kijött a fogadásunkra, de a parádé nem sikerült. Minél előbb a kvártélyunkon akartunk lenni, kicsit lepihenni és megszárítkozni. Éppen lefekvéshez készülődtünk, amikor a szolgálatos tiszt azzal a paranccsal járta körbe a kvártélyokat, hogy bornyú nélkül, de tölténytáskával és fegyverrel sorakozzunk századosunk kvártélya előtt. Kilenc óra lehetett. A parancs kellemetlenül érintett. Nemcsak amiatt, mert, mint mindenki, fáradt voltam, hanem azért is, mert valami belső nyavalya emésztett. Okom lett volna, hogy beteget jelentsek. De azért felkerekedtem. Szerencsére nem esett az eső, de az eget felhők borították, s az éj hideg volt és sötét. A századosunk kvártélya előtt gyülekeztünk. Sorba álltunk és a második századhoz csatlakozva elindultunk a város utcáin át a folyó felé. A folyón kompra szállva keltünk át. A túlparton egy hosszú csűrbe vezettek bennünket, 555
