Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - Pelle János: Az alapítványok esztétikája

addig uralkodó nemzeti hagyományt. (A „haladó és munkásmozgalmi hagyományba” az önkényes kommunista értelmezés szerint nem fért bele sem a liberális, sem a szociáldemokrata tradíció, a keresztény és a zsidó kultúra pedig „klerikalizmusnak” minősült.) A posztmodem multikulturalizmusnak, illetve az alapítványok esztétikájának legfontosabb, s sokak számára megemészthetetlen újdonsága, hogy a magyar kultúrának, mely eszerint nem alább való, de nem is előbbre való, mint az összes többi kultúra, valójában nincs „kitüntetett hagyománya”, a művészeten kívül.

Nehéz megfőzni ezt az amerikai receptet Magyarországon, ahol, uganúgy, mint Európában másutt is, a nemzeti kultúra mégiscsak egy liberálisan vagy leszűkítően értelmezett „kitüntetett” hagyományban, s a hozzá kapcsolódó kollektív identitásban gyökerezik. Azok a pártok, mozgalmak és eszmeiművészeti csoportok, melyek a hagyományokhoz kötődő kollektív értékeknek és a nevelésnek jelentőséget tulajdonítanak, szemben állnak a korlátlan individualitást abszolutizáló társadalom- és művészetfelfogással, mely ma az „alapítványi esztétikát” jellemzi. A multikulturalizmus a „korlátlan másság” kultuszában oldja fel a ,kitűn te tett hagyományt”, még a liberálisan értelmezett, a tolerancia hagyományát mindenekelőtt tisztelő, politikai, művészi és vallási tradíciót is. Ez a multikulturális szemlélet nyilvánult meg egyébként nemrég az alapítványok kiábrándító „egyszázalékos kampányában” is, melynek keretében több ezer egymással vetélkedő művészet- és hagyományápoló, kisebbségi és karitatív szervezet adójából való részesedésért. (Nem véletlen, hogy a „kitüntetett hagyomány” státuszához ragaszkodó nagy egyházak, élükön a katolikusokkal, visszautasították ezt a fajta támogatást.)

A mai magyar kultúra, s azon belül a könyvkiadás válsága összefügg az „értelmiségi piac” megrendülésével és a hagyományos, múlban gyökerező és jövőre orientált társadalmi identitások krízisével, amit - egyebek között - az is mutat, hogy a történelmi témákat feldolgozó ifjúsági irodalom kihalt, nincs többé közönsége. Úgy tűnik, hosszú időre szétvált a silány, jórészt elektronikus tömegkultúra és az alapítványi támogatással egzisztáló, fokozatosan szűkülő körre (ma már az alkotókon kívül leginkább irodalom szakos egyetemistákra) kiterjedő elitkultúra. Sem az egyiknek, sem a másiknak nincs szüksége „kitüntetett” hagyományokra, s a hozzájuk kötődő „provinciális” identitásokra. A „szolgálat esztétikáját”, mellyel a nacionalista demagógia ugyanúgy visszaélt, mint a kommunista ideológia, a publikum igényeitől teljesen függetlenül, mi több, annak ellenére szolgáló alapítványok uniformizált esztétikája.

De biztos, hogy az egységesülő Európa éppen ezt a kultúrát, ezt a semmitmondó és bezárkózó irodalmat várja tőlünk, melynek lassanként már a hazai közönsége is eltűnik?

57