Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
I IVVJJUJtX XII Már nem élt. Tizenkét óra telt el, Tibádot eltemették. Ott állottak, s imádkoztak, sötétkék volt az ég. Másnap reggel Szabina megjegyzi: induljunk tovább. S a hét ember nekivág az ismeretlennek, szabadon, nem félve, nem szorongva ettől a bűnös világtól. Ismeretlen tájakon járnak, tél van, nagy tó előttük, sima jég, megindulnak a jégen, néha elcsúsznak, de vigyáznak egymásra, mintha kéz a kézben hét ember járna, s ez így is van. Elérkeznek egy szigethez, s ekkor hullani kezdett a hó. Először csak gyöngyösen, majd nagyobb pelyhekben, majd valamivel később jeges szilánkok is hullottak már, kezdtek nem kiigazodni a jelenségen, de cseppet sem féltek. A jéggel szomjukat oltották, gyönyörű éjszaka borult a tájra, likacsos fémkupola, a likacsok ragyogtak, mint a csillagok. Reggel nagyon álmos volt a társaság, s különösen éhes. Nem enni akartak, kenyeret, vagy tejet inni, sajtot enni, vagy vizet inni. Annyira világos volt előttük, hogy mit akarnak, amennyire azt tudni kell. Induljunk tovább, szólt Gerda. A szigetről újra a jégtáblákra értek, egyre messzebb haladtak már, csak egy pont látszott a messzeségben, s ekkor beállott a csend. Egy nagyobbacska faházikó falán feliratra lettek figyelmesek: így szólt: „Mindenkinek sok a dolga, • Ezért vagyunk magányosak." Ódon fa táblára volt a felirat felfestve, sárgászöldes volt a széle alul, fent kékesebb. A gyenge szellő mozgatta, billegette jobbra-balra, amikor egy hirtelen pillanatban leszakadt, s a föld porában megfürödve elpihent. A hét ember odament, először csak nézték a színes-kopottas táblát, majd felvették a földről. A faházikó ajtaja felé indultak el, s a fatáblával egy terembe beléptek. Ebben a teremben volt egy kályha és egy vaságy. Fent a magasban festéknyomok a falon és egy felirat: „Lelkem temetetlen, Ütve benne halk zenét, Síri nesz, hangtalan." Gerda az ágy szélére ül. Nyugtalan. Zsebeiben kotorászik, egy cigarettás-dobozt vesz elő, szomorúan megbontja, feszült, rágyújt. Kinek a háza ez itt? Kérdezem srácok, mi ez itt? Meg fogjuk tudni, szól Gerda, s már nyugodtabb is. Még mindig a teremben tartózkodnak. Fűrészporos kályha, vaságy, és a hét srác. Gerda elböki a cigarettacsutkát. Lépjünk át - mondja - a többi termekbe is. A következő termekben is kályha, vaságy. Kályha, vaságy. Gerda amikor a harmadik teremben jártak már, kinyitotta annak a teremnek az ablakait, s ekkor valahonnan, hogy honnan, azt ki tudja, szólt egy hang: „Szeretem a sírt, Szeretem a sínek zokogását, Szeretem a Földet az embert Mindazt, ami van." Ebben a pillanattöredékben a faházikó minden termét árnyék töltötte be. Sok idő múlott el, szeretni kezdtük ezt a homályt. Szerettük lehunyva tartani a szemünk, oly pihentető (szeretem a sírt, szeretem a sínek zokogását). Pámaszerű szellő lépett be a termekbe, fújni kezdett a szél, a szűrt homályban összekacsintott a hét testvérré vált barát.
