Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 5-6. szám - Szabó Gyula: BUÉK-1959

oda, ahová Földes - úgy látom - még ma sem jutott el. Cikke legalább olyan félrevezető, rafinált és nem őszinte... néhány szót ejt tevékenységéről, nem foglalkozik azzal, hogy ő, mint főszerkesztő, hogyan végezte munkáját... Milyen kéziratokat közölt, milyen kéziratokhoz gratulált. Mindezt elhallgatta, fő purifikátornak tűntette fel magát... Fejébe szállt a hatalom dicsősége és a népszerűség, ebből a cikkéből is ezt vonom le. Mint vendégnek és meghívottnak az a véleményem, hogy a büróval teljes mértékben egyetértek, hogy ilyen embernek nincs helye a Román Munkás Pártban.”

Útra keltek a „vásárhelyi elvtársak” a téli időben, hogy Kolozsváron végleg felszámolják Földes László „Pártellenes” liberalizmusát s annak .káros” hatását a fiatal írók egy részére - nem utolsósorban a Gondos atyafiságra s annak szerzőjére -, a „vendégek” közül elsőként Hajdú Győző el is végezte odaadó hévvel és teljes kelkészültséggel” Földes „leleplezését”, s mindezek közben én boldog tudatlanságban ültem egyre hírhedtebbé vált Irókong- resszus aranybetűs mappája mellett, és írtam a Gondos atyafiság III. kötetének „3.” fejezetét. „Úton” voltam a szónak abban az értelmében is, hogy az új esztendővel áttettük Irmával a szállásunkat Almásról Rugonfalvára, és ott folytattam január 5-én annak az 1949. október 3-i, hétfői székelyloki napnak a leírását, amit karácsony szombatján hagytam abba Almáson. Az új fejezetben az új pártaktivista úgy szállt ki az alkalmi teherautó fülkéjéből, mint aki azért indult a székelyloki útra, hogy ott Akácos Mihályékkal, a falu kommunistáival, az alapszervezettel megtárgyalja az erőszakos, „baloldali” módszerek miatt kiéleződött helyzetet, s a kétfrontos harc ,helyes vonalára” vezesse a falu „egyszerű kommunistáit”. A „fellépése” Gidó Jancsinak az erőszakoskodások felszámolása irányában annál időszerűbb volt, mivel a székelyloki terepen már a földre lépés pillanatában éppen az osztályharc kiélezésének élő képét láthatta azokkal az „ellenséges elemekkel”, akiket a kommunista vezetők - Mezei Mózes párttitkár és Akácos Mihály „népelnök” - az iroda környékére rendeltek parancsszóval „közmunkára”: „Az autó továbbrobog, Gidó Jancsi meg odaköszön az út két szélén gödröt ásó, kalapjuk alól ráleskődő embereknek: - Jó napot kívánok! Hát mi jót csinálnak az elvtársak? - Ássuk a fundamentumot a szocializmusnak - egyenesedik fel Gondos Pál, s ingeujjával megtörli homlokát. - Inkább a sírgödröt magatoknak! - javítja ki Mezei Mózes, s Gidóhoz lépik: - Mezei Mózes sejttitkár vagyok. Ezek nem elvtársak, elvtárs - világosítja fel Gidót. Ezek Habsburgok. - Mifélék? - Habsburgok. Fehérek. - Áhá! - kapcsol Gidó. - S minek ássák a gödröt? - A díszkapunak. Az éjjel kivágták, s most újat emelünk. - Kik vágták ki? - Hát kik? Biztosan nem a szépasszonyok! De csak azt érték el vele, hogy most újat állíttatunk velük. - Hát az kell, a díszkapu - bólint elismerően Gidó. - Anélkül a szocializmus bajosan épül fel. Az elnök elvtárs benn van-e? - Benn, hogyne, tessék csak bemenni. - Nem bánnám, ha maga is jönne, ha tud pár percet szakítani. - Mezei visszapillant a »Habsburgokra«: - De aztán nekem nehogy szabotáljatok! - fenyíti meg őket, s utánaindul Gidónak. - Az anyád kínja - mordul András András, a markába köpve. - Téged kellett volna apád elszabotáljon. - Hagyd el, mert egy vastagabb ág majd Mezei »nyárfást« is megbírja - nyomja bele a lapátot Harangos a gödörbe. - S ott a másik kettő, né - éri utol Mezei Gidó Jancsit. - Azok is Habsburgok, de ajámborabb fajtából -mutat az iroda udvarán harcsafűrészelő Szabó Mátyásra és Gondos Dénesre.

456