Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Pelle János: Az alapítványok esztétikája
a veszteség kockázatát is vállalná, a lehető legegyszerűbb, s ráadásul „politikamentes” eszközökkel vágják el a szerzőket nyilvánosságtól. Elég, ha kötelezik arra, hogy pályázatok révén vagy más módon maga szerezzenek támogatást művük megjelentetéséhez a különböző alapítványoktól és alapoktól. Ezeket az arctalan, s a kultúra „nem-piaci” szférájában korlátlan befolyású, gyakran informális szervezeteket nehezebb megkerülni, mint hajdanán az állampárt kulturpolitikusait és kiadói igazgatóit. „Betiltási ügyekben a személy számít, nem a mű, írta idézett értekezésében Kőszeg Ferenc, aki nyugodtan hozzátehette volna: az, aki akkoriban ilyen ügyekben a végső döntést hozta, a legritkább esetben olvasta a vitatott kéziratot. Ki merné ugyanakkor tagadni, hogy az alapítványi támogatásokat (melyeknek hiánya, mint láttuk, szinte a betiltással egyenértékű) a műveket nem ismerő kurátorok ugyanezen a módon osztják el? Akulturafinanszírozás és a minőségi könyvkiadás mai rendszere azonban - ellentétben az Aczél György által évtizedeken át működtetett mechanizmussal - a saját liberális gondolati kontextusában kikezdhetetlen; pontosabban ma csak egy ellentétes ideológiára, a radikális nacionalizmusra alapozott politika révén támadható. A kapitalizmusnak ugyanis nincs olyan koherens esze- merendszere, amire hivatkozva számon lehetne kérni a művészetek pártolását. Tény, hogy a kultúra a mai magyar piacon többé-kevésbé eladhatatlan áru, ugyanakkor az államot, illetve a gazdasági élet szereplőit senki és semmi sem kötelezheti arra, hogy támogassák a termelését. Ha mégis ezt teszik, köszönhet jár érte, de a szubvenciók elmaradásáért elvileg senki sem tehet szemrehányást: ugyanis szerencsére nincs olyan kulturális lobbi csoport, mely az egész nemzet nevében felléphetne, érdekeit kisajátíthatná. De a gyakorlat ennél jóval bonyolultabb. A kulturális, s azon belül a könyv- és lapkiadási támogatásokat szétosztó alapítványoknak és alapoknak értékrendük, esztétikai világképük van, melyszerint a munkájukat végzik. Létezik egy koncepció, mely tükröződik a kulturpolitikusok, például a minisztériumi vezetők nyilatkozataiban is, melyekben nemegyszer a múltból ismerős reflexek köszönnek vissza. Ezt a helyenként összefüggéstelen és körvonalazat- lan, máskor viszont szilárd konszenzusra épülő, személyi kapcsolatrendszerrel átszőtt alapítványi esztétikát próbáljuk meg rekonstruálni, mely most, az ezredforduló küszöbén - mint ez a sajtónyilatkozatokból kitűnik - mégiscsak „a nemzet kulturális stratégiáját” alkotja. Mindenekelőtt magyarázattal tartozom, miért éppen az irodalmi és a társadalomtudományi művek kiadási tapasztalataiból, valamint a sajtóviszonyokból próbálok általánosítani, amikor ugyanilyen tanulságos következtetések vonhatók le az alap, a közép- és a felsőfokú oktatás helyzetéből is, nem is beszélve a színház- és filmművészet, a képzőművészet és a zene mindig érdeklődésre számot tartó, s manapság különösen súlyos gondjaiból is. Az ok egyszerű: azon túl, hogy egykor magam is gyakorló kiadói szerkesztőként szereztem tapasztalatot erről a területről, jelenleg irodalmi és társadalomtudományi műveket publikálok, miközben a magyar sajtó munkatársaként igyekszem fenntartani magam. A mai kulturatámogató, s különösképp az igényes könyv- és lapkiadást lehetővé tevő alapítványok első számú paradoxona, hogy működésüket megszabó koncepció alapjában véve esztétikai, miközben a művészet iránt, 45
