Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 4. szám - Nyikolaj Trubeckoj: Az ukrán kérdés
Az egyházi szláv nyelv kijevi változata már Nyikon korában kiszorította a moszkvait a liturgikus könyvekből. Később ugyanez a folyamat az irodalom más területein is végbement, így a Péter korabeli „szláv-orosz” irodalmi nyelv alapja az egyházi szláv nyelv kijevi változata volt. Moszkóviában nagy hagyománya volt a költészetnek, de ez mindenekelőtt a szóbeliségben élt. Kevés verses mű maradt ránk írott formában, de ezek, például a História a keserű balsorsról alapján viszonylag pontos képet kaphatunk e költői hagyomány sajátosságairól. Elég tiszta nagyorosz nyelven íródott, melybe csekély számú egyházi szláv elem keveredett, bizonyos hagyományos lírai toposzok tarkították, verselése nem szillabikus és nem hangsúlyos volt, ugyanazokon az elveken alapult, mint a nagyorosz népdal verselése. Eközben Oroszhon nyugati részén más, könyv formájában terjedő, a lengyel hagyományokhoz kötődő költészet alakult ki, ez pedig a szillabikus, rímes verselésen alapult. Oroszhon nyugati részén egyházi szláv nyelven vagy abban az orosz-lengyel (pontosabban belorusz-lengyel) zsargonban írták ezeket a verseket („virsi”), amelyet az orosz társadalom felsőbb rétegei használtak társalgási és kereskedelmi nyelvként. Ez a nyugat-orosz költészet (természetesen egyházi szláv nyelven, azaz a korszak összorosz irodalmi nyelvén) már Péter cár előtt is eljutott Nagy-Oroszországba. Például Szimeon Polockij ilyen jellegű versei is igen népszerűek voltak. Még az effajta költészet helyi epigonjai is felbukkantak Moszkvában (elég, ha a nevezetes Szilvesztr Medvegyevre hivatkozom). Péter cár kora után a régi, nagyorosz költészet végleg elsüllyedt a „nép közé”. A társadalom művelt rétegeiben ettől kezdve csak az egyházi szláv nyelven írott nyugat-orosz szillabikus versekből eredő költői hagyomány létezett. Elbeszélő próza mind Moszkóviában, mind oroszhon nyugati részén létezett, de ez utóbbi területén a lehengerlő lengyel hatás miatt nem jöhettek létre eredeti művek így szinte csak fordítások tartoznak ebbe a műfajba. Moszkóviában viszont elevenen élt az elbeszélő próza sajátos helyi hagyománya, ez a XVII. században olyannyira megerősödött, hogy esély kínálkozott a további sikeres fejlődésre (jó példa erre a Szavva Grudcin históriája). Ugyanakkor az egész XVII. század folyamán özönlik Moszkóviába a nyugat-orosz fordítás-epika. A Péter cár utáni korszak orosz elbeszélő prózája szorosan kötődik ehhez a nyugat-orosz fordítás-epikai hagyományhoz, így a helyi moszkvai hagyomány kihalt, mielőtt teljesen kifejlődött volna. A szónoklás művészete minden bizonnyal Moszkóviában is létezett. Av- vakum protopópa műveinek stílusa nyilvánvalóan retorikus, bármilyen természetesnek is hat, a prédikáció régi szóbeli hagyományaira épül. De e hagyománynak semmi köze ahhoz a skolasztikus retorikához, melyet a kolostorok és a Mohila Akadémia oktatói honosítottak meg Oroszhon nyugati részén. Moszkvában már jóval Péter cár előtt megismerték ezt az ukrán homíliai hagyományt. Péter cár korában a kiváló ukrán szónokok, Feofan Prokopovics és Sztepan Javorszkij véglegesítették e retorika egyeduralmát. A Péter cár utáni korszak egyházi és világ retorikája is ebből az ukrán hagyományból ered, nem pedig a moszkvaiból, amely így ki is halt, csak nyomai maradtak. Awakum és más óhitűek műveiben. A végére maradt a dráma A Péter cár előtti korszakban ez a műfaj csak Oroszhon nyugati részén létezett. Moszkvában nem volt helyi hagyománya a 362
