Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Molnár Gergely: Orgoványi napló 1895-1932
beleegyezése nélkül. Persze még ekkor orgoványi illatos szobjában pihen Macóka és Bözsike, őkelmének téj orcájú, áttört harisnyás két szép lánya... Igen, ezeket citálja maga elé most Lengyel elvtárs, s ezek felett gyakorolja a judikatúrát Ürögi Lajos, aki a Bajkál-tó tájékáról egy esztendeig gyalogolt haza. De hiába! A természet nem tűr ugrásokat; nehezen akarja, vagy tán be sem veszi ez a nemzedék, hogy aki alul volt eddig, most az legyen felül - és megfordítva. Meg hogy Rákóczi Ferenc fejedelem, Széchenyi, Andrássy, Esterházy képei helyett már ezután Bokányi Dezső, Vágó Béla, Pogány József, Kun Béla képei függjenek a falon. Meg hogy ezután Aranyt, Jókait, Mikszáthot ne olvasd... Hogy európai hírű tudósaink helyére a tegnap született Gócz Sára üljön az egyetemi katedrán, csak azért, mert a Jle lőjetek, katonák” című verset ő írta. Meg hogy akit eddig minden jó érzésű magyar az édes apjának hitt, nótába és imába foglalt - Kossuth Lajos nevét mint sovinisztáét nem említi ám növendékei előtt a forradalmat előadó tanár, mert ott ül a proletár kiküldött a háta mögött! Meg hogy a háromszintű nemzeti lobogót már ezután fel lehet húzni a csizmába kapcának. Meg hogy már a legszebb magyar imát (Isten, álld meg a magyart), a Hazádnak rendületlenül-t, meg a világ legszebb indulóját, a cigánylány Cinka Panna által komponált Rákóczi-indulót sutba lehet ám dobni, hadd rágják meg a fürkésző bogarak - hanem jöjjön helyette az Inter- nacionálé. Én erősen hiszem, hogy ha egyszerű proletár, de fajtiszta magyar emberekből állna a legfőbb proletárdiktatúra, mint például az igen értelmes és egyszerű Garbai Sándor, a kőmívesinasból építővé lett kormányzótanács-elnök vagy Csizmadia Sándor, a béresből és részes aratóból lett költő, fóldmívelésügyi népbiztos stb. - nem dobták volna el nagy emlékeinket, ezer éven keresztül szerzett kincseinket, intézményeinket, törvényeinket, embereinket úgy, mint a rongyot. De igaz! Naplót írok - a jó naplónak pedig objektiven kell az eseményeket megörökíteni, hogy majd egy későbbi kor történésze felhasználhassa, mint az építő a legkisebb tégladarabot is. Nem is annyira az én szubjektív megjegyzéseim ezek, mint inkább azokéi, akiket ismerek és megfigyelek. Megjelent már az állam és egyház szeparációjáról szóló kormánytanácsrendelet is. A legnagyobb érvágás, ami a történelmi - különösen a katolikus - egyházakat érhette. Minden föld, alap, alapítvány, épület, tőke, pénz, mely eddig egyház, vallásgyülekezet vagy felekezeti iskola nevén állott vagy használatában volt, mind, mind köztulajdonba ment át. Az egyházaknak nem maradt más, mint a koldustarisznya, az istenükbe vetett hitük meg az önkéntes adomány, amely a lelkészt javadalmak és mindenféle egyházi szükségletek előteremtésének kizárólagos forrása ezután. De legalább most már egyenlők a kultúr küzdelem feltételei az egyházak közt. Nem úgy, mint eddig! A hitkényszer is megszűnt; a gyülekezetnek az lesz tagja, aki akar, s akaratát bizonyos önkéntes adomány befizetésével dokumentálja; az áttérés korlátozása is megszűnt. Nem kell többé kétszer tanúkkal jelentkezni a pap előtt, hanem elmegy az illető annak a gyülekezetnek a papjához, amelyhez tartozni óhajt, s önkéntes adományát letéve kijelenti, hogy most már ide csatlakozik - s punktum. A templomok továbbra is meghagyattak eddigi vallási rendeltetésükben - a parókiától azonban valószínűleg házbért kell fizetni ezentúl, még ezt ma nem 30
