Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - Molnár Gergely: Orgoványi napló 1895-1932

beleegyezése nélkül. Persze még ekkor orgoványi illatos szobjában pihen Macóka és Bözsike, őkelmének téj orcájú, áttört harisnyás két szép lánya... Igen, ezeket citálja maga elé most Lengyel elvtárs, s ezek felett gyakorolja a judikatúrát Ürögi Lajos, aki a Bajkál-tó tájékáról egy esztendeig gyalogolt haza. De hiába! A természet nem tűr ugrásokat; nehezen akarja, vagy tán be sem veszi ez a nemzedék, hogy aki alul volt eddig, most az legyen felül - és meg­fordítva. Meg hogy Rákóczi Ferenc fejedelem, Széchenyi, Andrássy, Esterházy képei helyett már ezután Bokányi Dezső, Vágó Béla, Pogány József, Kun Béla képei függjenek a falon. Meg hogy ezután Aranyt, Jókait, Mikszáthot ne olvasd... Hogy európai hírű tudósaink helyére a tegnap született Gócz Sára üljön az egyetemi katedrán, csak azért, mert a Jle lőjetek, katonák” című verset ő írta. Meg hogy akit eddig minden jó érzésű magyar az édes apjának hitt, nótába és imába foglalt - Kossuth Lajos nevét mint sovinisztáét nem említi ám növendékei előtt a forradalmat előadó tanár, mert ott ül a proletár kiküldött a háta mögött! Meg hogy a háromszintű nemzeti lobogót már ezután fel lehet húzni a csizmába kapcának. Meg hogy már a legszebb magyar imát (Isten, álld meg a magyart), a Hazádnak rendületlenül-t, meg a világ legszebb indulóját, a cigánylány Cinka Panna által komponált Rákóczi-indulót sutba lehet ám dobni, hadd rágják meg a fürkésző bogarak - hanem jöjjön helyette az Inter- nacionálé. Én erősen hiszem, hogy ha egyszerű proletár, de fajtiszta magyar emberek­ből állna a legfőbb proletárdiktatúra, mint például az igen értelmes és egyszerű Garbai Sándor, a kőmívesinasból építővé lett kormányzótanács-elnök vagy Csizmadia Sándor, a béresből és részes aratóból lett költő, fóldmívelésügyi nép­biztos stb. - nem dobták volna el nagy emlékeinket, ezer éven keresztül szerzett kincseinket, intézményeinket, törvényeinket, embereinket úgy, mint a rongyot. De igaz! Naplót írok - a jó naplónak pedig objektiven kell az eseményeket megörökíteni, hogy majd egy későbbi kor történésze felhasználhassa, mint az építő a legkisebb tégladarabot is. Nem is annyira az én szubjektív meg­jegyzéseim ezek, mint inkább azokéi, akiket ismerek és megfigyelek. Megjelent már az állam és egyház szeparációjáról szóló kormánytanácsren­delet is. A legnagyobb érvágás, ami a történelmi - különösen a katolikus - egyházakat érhette. Minden föld, alap, alapítvány, épület, tőke, pénz, mely ed­dig egyház, vallásgyülekezet vagy felekezeti iskola nevén állott vagy használatában volt, mind, mind köztulajdonba ment át. Az egyházaknak nem maradt más, mint a koldustarisznya, az istenükbe vetett hitük meg az önkéntes adomány, amely a lelkészt javadalmak és mindenféle egyházi szükségletek előteremtésének kizárólagos forrása ezután. De legalább most már egyenlők a kultúr küzdelem feltételei az egyházak közt. Nem úgy, mint eddig! A hitkényszer is megszűnt; a gyülekezetnek az lesz tagja, aki akar, s akaratát bizonyos önkéntes adomány befizetésével dokumen­tálja; az áttérés korlátozása is megszűnt. Nem kell többé kétszer tanúkkal jelentkezni a pap előtt, hanem elmegy az illető annak a gyülekezetnek a papjához, amelyhez tartozni óhajt, s önkéntes adományát letéve kijelenti, hogy most már ide csatlakozik - s punktum. A templomok továbbra is meghagyattak eddigi vallási rendeltetésükben - a parókiától azonban valószínűleg házbért kell fizetni ezentúl, még ezt ma nem 30

Next

/
Thumbnails
Contents