Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Pomogáts Béla: Az integrációs politika és a magyar-román kiegyezés

két világháború közötti korszakban, a liberálisok mellett, Románia legerősebb pártja volt. Ezt a szerepét őrizte a második világháború után is, midőn a kommunisták körül gyülekező baloldali koalíció csak súlyos választási csalások által tudta elütni a kormányzástól. A pártot ezután betiltották, vezetőit börtönbe zárták, Maniu is a börtönben lelte halálát. A párt az 1989-es történelmi fordulat után mint Keresztény Nemzeti Parasztpárt újította fel tevékenységét, és az Iliescu-féle kommunista utódpárttal ellentétben, valóban a román demokrácia és az európai orientáció követelményeit hirdette és képviselte, jóllehet ideológiájában, politikai gyakorlatában kétségtelenül teret adott a hagyományos román nacionalizmusnak, és a többi párthoz hasonlóan soraiba sikerült a beférkőzniök a korábbi diktatúra kiszolgálóinak.

Az erdélyi magyarság (már csak a párt erdélyi kötődései következtében is) mindig közelebb érezte magához a parasztpártot mint a többi román politikai erőt. A magyar törekvéseket azonban a parasztpárt sem támogatta igazán, így 1928-ban, midőn Maniu pártja fölényes győzelmet aratott a korrupt liberális uralom felett (érdekes analógiákat lehetne találni az 1928-as és az 1996-97-es politikai helyzet között!), az akkori nagy ígéretek is rendre beváltatlanok maradtak, és a Maniu-féle kormány sem tett eleget az erdélyi magyarok kívánságainak.

Annak idején az 1935-ben Romániába látogató Németh László is úgy látta, hogy a Maniu-féle parasztpárt, noha jó oka lett volna a magyarsággal való összefogásra, keserű csalódást okozott. Magyarok Romániában című híres útirajzában olvashatók a következők: „Paraszt-Románia, Telepes-Magyarország: a Duna-gondolat újra fóllobban s a tej testvériség megint kínálkozik. De a további felvilágosítások már nem ilyen kezdvezőek. A parasztpárt már uralkodott egyszer; iskolapolitikája valamivel türelmesebb volt, mint a liberálisoké, de a román kormányok, akár a király állítja oda, akár a tömeg dobja föl őket, nem tudnak egymástól számbavehetően különbözni. A román társadalom fólszívja az elveket, beolvasztja a pártkeretet s a kormányférfi éppúgy hasonlítani kénytelen a kormányférfihoz, minta giurgiui vásárban egyik paraszt a másikhoz.” Németh ezért nem a parasztpártban, hanem a román demokrácia őszinte híveinek (akkor is) csekély létszámú táborában: ennek jóindulatában és szolidaritásában reménykedett. ,A parasztpárt - írta máig tanulságosan - két bot közül a kisebb bunkója egyelőre; inkább ő, de különös paradicsomot tőle sem vár senki. Maradnak hát a jobbak, akik mégis csak vannak mindenütt s mint hinni szeretjük, egyszer majd szóhoz jutnak. A parasztpárt után, ha nem is a magyarbarát, de az emberbarát románok felé kezdtem tekintgetni, akiknek a humanizmusában a Duna-gondolat mégis csak szállást talál.”

Az erdélyi és a magyarországi magyar politizáló értelmiség tulajdonképpen ma sem bízhat másban, ha Bukarest felé tekint. Csakis azokban a román politikusokban és politikai erőkben, amelyek határozottan elkötelezték magukat a demokratikus társadalom, a polgári jogállam és az európai integráció eszményeinek. A régi demokratikus ellenzék, a multikulturális mozgalmak, az emberjogi szervezetek lehetnek az erdélyi magyarság szövetségesei, és persze vannak szövetségesek a kormánypártok soraiban és magában a kormányban is.

Az ő nem könnyű, de nem is reménytelen küldetésük, hogy Romániának

250