Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Pomogáts Béla: Az integrációs politika és a magyar-román kiegyezés

mokratikus irányzat felülkerekedéséig. A maga etnocentrikus és etnokratikus gyökérzetétól azonban igazán még nem tudott elszakadni a román politika: ezt mutatja a kolozsvári magyar egyetem (egyáltalán az erdélyi magyar egyetem) körüli huzavona, ezt mutatja az erdélyi (székelyföldi) magyarság kulturális (területi) autonómiájának következetes elutasítása. A román politika igazi nagy vizsgája még csak most következik: vajon az európai intézmények időleges idegenkedése a román csatlakozással szemben milyen mértékben fogja átlakítani, esetleg a régi etnokratikus vágányokra terelni a bukaresti politikát?

A szomszédnépi és regionális magyar diplomácia ugyanakkor - nem a mi hibánkból - nem tudott igazi „áttörést” felmutatni a Jugoszláviával kapcsolatos politikában. Belgrad egyelőre nem kötelezte el magát sem a demokrácia, sem Európa mellett, a szerb politikát ma túlságosan is megterhelik a délszláv háborúkban szerzett kollektív frusztrációk, és nem tudott igazán szakítani (lásd Seselj vajda választási előretörését!) a régi joguszláv hatalom legalább részleges helyreállításának víziójával.

De nem alakulnak kedvezően az Ukrajnával kapcsolatos politikai törekvéseink sem: az új ukrán államban, bizonyára a rendkívüli gazdasági nehézségek, a néptömegek ijesztő elnyomorodása következtében is, megerősödtek a nacionalista irányzatok, nem lettek eredményesek azok a kárpátaljai törekvések, amelyek a területet valamiféle gazdasági és kulturális „zsilip” módjára szerették volna berendezni Ukrajna és az Európai Únió, Kelet- és Közép-Európa között, és persze kudarcba fulladtak a Beregszász környéki magyarok Ukrajnán belül megvalósítani kívánt autonómia- törekvései is. Ha a jelen kijevi (és ungvári) ukrán kisebbségi politikát, iskolapolitikát és nyelvpolitikát figyeljük, sajnálattal kell megállapítanunk, hogy nem igen teljesültek a magyar-ukrán alapszerződés előírásai és ígéretei.

Mindezek után fel lehet tenni a kérdést: vajon összeomlott volna a magyar szomszédsági (regionális) politika? Ez a politika az imént ismertetett helyzet ellenére sem omlott össze, mindazonáltal komoly sérüléseket szenvedett. Igen nagy erőfeszítései és számottevő engedményei ellenére sem tudott meggyőző (a hazai és a kisebbségi magyar kételkedőket meggyőző) eredményeket produkálni, és közben a kisebbségi magyarok védelmezésében vállalt (alkotmányos) feladatait sem tudta elvégezni. Következésképp egyetlen történelmi sikerrel kecsegtető lehetősége maradt: a minél gyorsabb és minél eredményesebb nyugati integráció.

Ezen a téren kétségtelenül születtek eredmények és diplomáciai sikerek: egyelőre inkább a NATO-csatlakozásban, de, remélhetőleg, az európai integrációban is. Az északatlanti integrációra azért is szükség van, hogy (valamivel) később egyáltalán bekövetkezzék az európai integráció. De szükség van azért is, hogy Magyarország ne a közép-(kelet)-európai régió gazdaságilag és politikailag kevésbé felkészült országai közé tartozzék (mint Szlovákia, Jugoszlávia, Bulgária), hanem a felkészültebbek közé (mint Lengyelország, Csehország, Szlovénia).

A magyar külpolitika ma elsősorban a nyugati integráció stratégiáját tartja szem előtt. A csatlakozás folyamatának megkezdése (ezen az idei esztendőben már túl vagyunk) után mindenesetre helyre kell állítani a másik két stratégiai prioritást is. Törekedni kell arra, hogy a közép-európai integ243