Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Kerékgyártó György: Fitria

KERÉKGYÁRTÓ GYÖRGY Fitria RÉSZLETEK A REGÉNYBŐL (egy) Ebben mindannyian egyetértettünk: olyan hülye halál, amilyen apánkat (fér­jünket) elragadta, nincs is. Amúgy kiábrándító volt, hogy ő maga el sem jött a temetésére. Bizony, álltunk ott a kicsámpázott sorok között, figyeltünk, ahogy a rokonok a rögökkel szöszmötöltek, a sírkőre helyezett fényképet si­mogatták, ahogyan arcukat eltakarták, és valakinek a vállára borultak; nővérünk (lányunk) cipője sarkán billegett folyvást, nehezen szabadulva a ra­gacsos föld szorításából, öcsénk (kisebbik fiunk) gyapjúnadrágját igazgatta, széles, meggondolatlan mozdulatokkal vakarva el a viszketős anyagot a comb éretlen ívén, én pedig éreztem, mert éreznem kellett, hogy az izzadságcsöppek lassan végigszánkáznak gerincem árkában, s megpróbáltam ráhibázni, mi lesz, ha ezek összegyűlnek ott lenn, a seggemnél - csak anyánk állta (igen, így:) a sarat, mozdulatlan maradt, a sírás eszébe sem jutott, az számára árulás lett volna, de megadóan tűrte az ismeretlen öleléseket, csókokat; s miközben így cuppogtunk dörgölőztünk, izzadtunk, kitárt karokba burko­lóztunk, a szemünk sarkából óvatosan lestünk széjjel, mozdul-e valami, itt van-e ő, ha már búcsúztatjuk? De nem, apánk (férjünk) távol maradt - ezt már a ravatalozóban be kellett volna látnunk. Utolsó találkozásunk tehát el­maradt, csupán emlékeinkre hagyatkozhattunk, melyeket két nappal a halál­hír érkezése után szedegettünk össze: akkor észleltem a jelenlétét, nem lát­tam, nem hallottam, de tudtam, hogy ott j ár-kel a szobában, amelyben azelőtt soha, a teret nézegetni, a könyveket, engem, s habár értettem, semmi rosszat nem akar, fejemre húztam a takarómat, a hideg falra tapadtam, és igye­keztem leküzdeni erős éjszakai éhségemet. Anyánk, aki elvből utasít el min­den ezotériát, könnyezve számolt be később két hasonló látogatásról. Lehetett volna „vidám” temetés, mint egy másik, esztendőkkel korábban, napfényes őszi délelőttön, amikor barackpálinkát ittunk az arcátlan virágke­reskedők során egy koszlott teraszon, s amikor megoldott nyakkendővel, zseb­re csapott kézzel kacsáztunk ki a hatalmas kapun a búcsúztató szöveg mon­datait ízlelgetve, köpködve. Emlékszünk, aznap anyánk letért az útról, és ko­rán hullott falevelek után kutakodott a friss avarban, amiket a buszmeg­állóban szégyenérzet nélkül gyömöszölt fekete bőrtáskájába. Apánkkal (fér­jünkkel) kérdeztük, mindez mivégre, ő vállat vont, nevetve válaszolt: ha szé­gyelljük, menjünk át a másik oldalra. A vonaton, a párás ablakot törölgetve, majd a kezemet, mely a párás ablak titkos mocskától feketéllett, futott át eszemen, hogy hiába is felednénk az elemek szitáló esőben, átázott földben, a 232

Next

/
Thumbnails
Contents