Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Zsávolya Zoltán: Hamis hold

telt barna kaija és nyaka szép négerbabás kontrasztosan homálylik rá erre a világosan világító alapra. ,Alszik”, mondja a férfi. A lány sarkon fordul, és megy a kiskerten át, tovább, el a lugas mellett, keresztül a hátsó udvar tyúk- és kacsaletarolt ürességén, majd a gyümölcsös facsoportjai között fel-felbuk- kanva a szérűskert egyik szénakazlában landol. Ficstó pár lépésnyi távolságból követi, majd lehuppan ő is az illatos nyoszolyára. Amíg mennek, alkalmat találok rá, hogy egyszer csak ellibbenjek a retináján keresztül, és kissé lemaradva kövessen őket, a találkahelyre. Kitávozás közben azért megcsavarom egy kicsit a legény orrát, megkápráztatom valamennyire a szemét, azaz felvillanok neki tejfehér foltban, hadd higgye, hogy lúdvércet látott. Jellemző módon nem hozza szóba, hogy néhány másodpercig majrézott, még csak nem is látszik rajta, amit különben azonnal észrevennék, hiszen alig késem valamit: máris a lány vizsga szemeivel sasolok. Ellenben óvatosan körülnéz, csak úgy, hogy a szeretője ne vegye észre kutató tekintetét, nem-e valami kószáló, részeg katona gyújtott rá a közelben vagy nem-e az öreg nyuszi bagózik megint odabent, mint szokott, a szigorú tilalmat (és a kijárási-fénygyújtási tilalmat) szigorú következetességgel megszegve? Nos: szerencsére nem. Nyilvánvalóan ciki viszont számára, hogy itt és most akarják vele csinálni, amikor minden bizonytalan és a legkisebb mozdulatra is állatira oda kell figyelni! A lány ezt látja az arcán, ezért szándékát nyomatékosítandó határozottan megragadja neki a markolatát. De a fiú a fejét rázza. „Ne szórakozzá...”, mondja. A kicsike bosszúsan húzza vissza a kezét. A mozgalmas vér a fejébe száll, úgy érzi, repülőgépek zuhognak a belsejében az önmegtartóztatástól. Vagy zuhannak talán azok a masináké Kifakad: „Mi a francnak kell nekem még mindig itt dekkolnom?”, kérdezi, mérgesen, de halkan. Ficstó szeretetteljes türelemmel fordul felé. „Ugyan már”, feleli, „te is tudod: ha előjönnél, megbasznának az oroszok.” „Örülj neki, hogy biztonságban vagy.”, íuzi hozzá később. ,A körzetparancsnok, tudod, az a hájas, kopasz őrnagy, mióta egyszer látott az utcán átmenni, égen-fóldön kerestet.” A lányzó sokáig hallgat, fejét a fiú mellkasához fúrja, fektében teljesen átadja magát a tücsökcirpeléses szérűskert ülatszédületének. Aztán feje lehengeredik Fiestáról, kezét impozánsan lesült homlokához emeli, elmorzsolja rajta az izzadságságos harmatékszereket. Gondolatai csak úgy cikáznak. „Március vége óta bújkálok nála.”, mondja panaszosan. A férfi végigsimít a hozzá közelebb nyugvó, kicsattanó vállon: „Hát, bizony, három teljes hónapja. Amióta ezek bejöttek. Még szerencse, hogy ide ki csak két hete küldött az öreg pipi. Most már igen jó idők járnak.” A lány úgy ül fel egyszerre, mintha tűt szúrtak volna a sejehajába. Vadul egymásra villan a tekintetük. Most mintha elakadna egy pillanatra a férfi lélegzete, szeretője nyilvánvalóan egy erőteljes gondolattal viaskodik. Rohamosan van kialakulóban valami, úgyhogy alaktalan-észrevehetetlenül vibráló, kísértetes szemmezőm nyugtalanul csapong a nőé fölött, vajon el tudja-e csípni a nyilvánvalóan közelítő döntő pillanatot?: „Meddig tart ez még,” tör ki egyszerre, „meddig?” Ficstó egész hosszában odafordul hozzá, mire a másik hirtelen erősen átöleli, magához húzza, majd csuklóját megcsavarva a férfi inge alá nyúl, legyezőszerűen kiterjesztett ujjait annak hasaalja felé csúsztatva. „Mindjárt felébred.”, mondja most. „Mindjárt felébred, aztán a végén még a kertjéből is elzavar, nemhogy az ágya alatti titkos lejárón át a pincébe visszaengedne.” „Dehogy ébred,” feleli a fiú. J\z előbb csutakoltam le a hom217