Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Zsávolya Zoltán: Hamis hold

fel a félpucér húshalomra. Az állat tekintélyes súlya a no mostani állapotában végzetes lehetne, időnként tehát durvább eszközökkel kell elhessegetni, ami egyebek mellett alkalmasint a fiú dolga. A banya ezért rútul magára hagyatva érzi magát. Visszahanyatlik, aztán teli torokból kiáltja a nevet: „Ficstó!”, és az csak most neszei fel, mert még az elóhbi dübörgés sem jutott el igazán a tudatáig, annyira elmerülten fogdosta a sápatag, telt, nyurga lányt a gádor bejáratánál. Jómagam, aki nemlétezó' árnyékként állingáltam eddig a cikádos redó'nyrések romlott fényömlényében, most a sarokba húzódom. Mintha még valamit kárálna a múme, veszem ki, de szerencsére nem hallom tisztán. Ahogy nagy nehezen mégis oldalra sikerül fordulnia, fájdalmasan nyöszörög, aztán látja, hogy valódi árnyék fedi el az ajtónyílást, azonnal rohamosan közeledik is: pillanatra kioltja a mindent bevonó meseszerű holdfehérség-ter- jengést, majd hórihorgasan felmagasodik benne. A fiatal férfi lép be, az ágy közvetlen közelébe megy, ott megáll és nézi az asszonyságot. Elég hosszasan bámulja, a másik kígyódühösen visszaszemez, de sokáig nem szólnak, csak tobzódik körülöttük a vaküres idő. Végül a korosabbik visszalöttyen hátfekvésbe, ahonnan a gerendás plafont bámulja konokul. „Voltál valakivel?”, kérdezi: „He?” „Ne kezdd mán megin, Marcsa.” feleli a fiú. „Azzal a jófélével voltál, mi?”, folytatja a beteg. „Nyugi, nem jön be, hátul fog bújkálni a szénakazalban.” „Hát csak azért,” nyög tovább a nő, „mert hogyha észreveszem itt, a következő kanyarban szólok az őrnagynak, az asztá’ lepuffant minde- gyikteket. Persze, fáintos bogaramat előbb...” „Ne má’...!, fullad el a nagykamasz hangja is. Leül az ágy szélére, megigazítja a vén kurva párnáját, engedi, hogy amaz vaskos praclijával elfogja rendezkedő kezét. Az asszony megint meredten nézi a szemközti arcot, s bár szeme alapjában véve elgyötört, azért mintha tudathasadásos módon mégis reménykedve bámulna. Hiába: a férfi is fáradt, kiürült tekintettel pislog maga elé, és mintha nem ott tartózkodna, ahol van. Mindenesetre nem annyira ideges, mint pár perccel korábban, halántékán visszadolgozódott a dombormű. A beállt nyugalomban előóvakodom a sarokból, amely osonós önprezentációmra semmilyen szempontból nincs szükség. Se nem osztok-szorzok a történés menetében (hanem csupán én vetítem mintegy aztat!), se nem vagyok észlelhető a szereplők részéről. Pillantásom holdszőke pászmája a tényleges holdvilág sugáranyagába kapcsolódhat hát a legdiszkrétebben. így helyezkedhetem be a legszerényebb hatékonysággal a két megfigyelendő ember közé. Ebből a pozícióból játszva átlibbenhetek az öreglány elkeskenyülő szemhéja mögé, a pupilla szűkösségébe, a hol nyugodt, hol dühödten forgatott szemgolyóba. Most az ő perspektívájából figyelek, átveszem észleléseinek homályló mozaiktöredezettségét. Belülről követem, amint a fickó felszedi az imént elgurult bádoglavórt, a kancsóból friss vizet önt bele, gyűrögeti a szivacsot, majd a fekvő asszony homlokához viszi, odanyomja, hűsítőén tisztogatja vele a bőrredőket. Aztán ugyancsak hűvös vizesruha is előkerül, elhelyezkedik az arcon; a zsarnoki szemek lecsukódnak az egész testet birtokba vevő gyengeségtől, a szív szabálytalanul kalapál, a fejben motoszkáló diszharmonikus tartalmak már mint lázas megfontolások és álomszerű képzelgések zargatják egymást.

Gyakran történik ez így hosszú napok óta, amikortól nem tud többé felkelni az ágyból. Mennyire másképp volt még egy éve, amikor a fiút idehozta, de még pár héttel előbb is: mielőtt megbetegedett! Nemcsak hogy volt ereje, hanem

215