Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Zsávolya Zoltán: Meskete

nyok-nyitok, húnyok-nyitok. Semmi más: az utca tektonikus vízió-hullámzásban, odalent. Szüntelenül. Helyesebben: sokszor (újra meg újra).

Hűha, gondolok bele: az az utca! Majdnem leferdülök az ablakból, a rémületre. Nehéz elfogadni, amit látok. Jennifer határozott ugrásokkal menekül már (miután leküldött), Róbert néhány pillanatig még döbbenten figyel, mire barátnője sürgetésére ő is megindul. (S: lelkemmel: máris - benne!) (Belelibbenve.) Én meg ott fekszem (a testem gyanánt), kifordult tagokkal. Körülöttem a tér öble. Nyel, El. S még azt is tudom (fenti őrhelyemről szemlélődve), hogy álmodom közben, lelkem teljes áttávozása közben. Azt álmodom: lávatekervény az utca, felolvadt a betonja. S azt álmodom, hogy a forróságban érzem: meg fogok halni. (Sajnálkozom is álmomban - rögzítem itt az ablakban. „Szegény, leendő szatírhulla.”, érzéseim foglalata ennyi, már teljesen utólag.) Amolyan izzadtságosra fogjam meg ingemet az intenzív átélés; kívül, lent, az álomban. A valóságban lent fekve persze nem ettől, hanem a fagytól szenvedek, hiszen ténylegesen hideg van. Egyszóval (azért, ugye, nem tréfadolog: gondolatilag): átizzadt álom-ing, rá tényhideg, ha csak az ablakon túlról, az utca teréből felszivárogva is - ez így együtt az üveg mögött ücsörögve sem más, min páncélként melegítő-hűsítő aura-ruha, egyfajta bádogbevonat az ellentétes hőhatásoktól összerázkódó testen: a borzongás néma, de eszeveszett rohama.

Azért mesélem ilyen részletezőn, mert meggyőződésem, hogy érdemes egészében látni, valamennyire jelenléti szinten, ami bennem kegyetlen intenzitással, állandó jelleggel zajlik. Ami pedig még fontosabb az eddigieknél, az a békéscsabai szatír előélete. Nevezetesen: hogy hogyan teremhet itt ez az ember egyáltalán, illetve mostani (ablak-figyelemposzti) előttem. (: Készséggel visszaforgatom ennek megvilágítása céljából a rúgást követő földrekerülést, vagyis az elfekvést megelőző eseményeket.)

Mint ismeretes tehát, a békéscsabai szatír, az autóparkoló bokorzata felől, az utcán át, keresztben érkezik. Vele összefüggésben most már talán ismerős mozgássorozat villan fel. Tudott dolog az is, hogy előzőleg felöntött a garatra. Csukákol a síkos hóhalmok között, időközönként rábucskáz. A hátán púp a ködmön, koszladt zsákjában kis (a) motyó. Jupiter Jennifer vele szemközt halad. Haja lófarok, hóna alatt Kaiser’s a szatyor, szép kezében Róbert (a) barát. Jennifer karate-edzésről jövel. Rózsaszín a homlokpántja, műszőrme bélésű a csimmája. (A visszaforgatás tárgyszerű vívmányainak segítségével alaposan elképzelhető lábbelijének klímája. Durva, mindazált’ telivér jó-nő). .Polikárp” - szólok ki- mintegy magamból az ablakban: „Polikárp, aki mindezt látod (is), (nemcsak csinálod, mint akkor egyszer) (immár örökkön ismétlődőn!), vajon hogyhogy nem menekülsz, nem sejted-e a sorsot?” Persze, nem, kapok észbe (hallgatok el); hisz megint csak bele kell a buliba mennie, hogy láthassak; a figura mint figura nem lehet, mint most vagyunk, egyszerre lent, s egyszerre fent: koszvalék csavargó, egyúttal a léleknek átható villanású (tókék) pillantóablakja.

Nem Lehet! Hát, Lehet: Amit Mondok (és ez már az elszenvedett rúgás következménye): Egy Hulla.

Na Most.

Egy hulla; hát akkor kész: egy viszonylag kezelhető létező (könnyű vele a tovább for gatás) a megjelenítés szintjén. Hiszen ez a(z éppen haló) hulla csak209