Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 2. szám - Kiss János: A közeledő láthatatlan
KISS JÁNOS A közeledő látható- LÁSZLÓFFY CSABA LEGÚJABB FRÓZAKÖTÉTÉRŐL Érdekes volna összevetni Lászlóffy Csaba fiatalkori próbálkozásait a most, nemrég megjelent Szigorúan bizalmas című kötete prózájával. Bizonyára meglepő' változásokat, módszer- és stílus letisztulást mutathatnánk ki. Mindenképpen olyan nyelvi fejlődést és gazdagodást, az ábrázolás sokrétűségét, magabiztosabbá válását, lélektani hitelét és elmélyülését tapinthatnánk ki, amely előkelő helyet biztosít számára a hazai prózaírók sorában. Túlzás veszélye nélkül mondhatjuk: Lászlóffy Csaba prózája beérett. Lászlóffy Csaba rég kísérletezik egyfajta időtől-tértól függetlenített, belső történéseket felidéző, sejtelmekre és jelzésekre épülő prózával. S teszi ezt akkor is, amikor fiktív vagy valóságos dokumentumokból, naplórészletekből építkezik. A Magyarországon, a Litera Nova Könyvkiadó gondozásában megjelent új kötetében is látszólag két irányzat érvényesül. Az első két elbeszélés (a Folytatásos őrizet és a Szigorúan bizalmas) dokumentáris, már-már hagyományos prózája és a két utolsó elbeszélés (az Őrangyalok és A közeledő láthatatlan) belső történéseket rögzítő, merőben más érzékelésnek ható, tértől és időtől független (vagy nagyon is függő?), nem egészen evilági, lebegő, de stilárisan, nyelvi megformálásában, fölépítésében mégis egységes írásaiban. (Valószínűleg ennek a látszólagos rejtélyére utal a könyv hátsó borítói ajánlásában Bogdán László, amikor így ír: „Van Lászlóffy Csaba példásan növekvő prózai életművének néhány olyan rejtélye, amelyekre ugyan ebben az újabb gyűjteményben, a Szigorúan bizalmasban sem derül teljesen egészében fény, de már maga a válogatás példaszerűen bizonyítja Lászlóffy kettős érdeklődését.”) Olyannyira egységesek, hogy az Őrangyalok és A közeledő láthatatlan címűeket - az apakomplexus alapján - akár összetartozóknak is tekinthetnénk. Mintha az egyik a másikból következne, nőne át. Ha az olvasó kísérletképpen eltekintene a két írást elválasztó „határmesgyétől”, s ezen átugorva folytatná az olvasást, a „történet” különösebben nem is döccenne. Az apa- komplexus, akár a görög drámákban, Lászlóffy Csaba írásaiban is visszatérő motívum, s ilyenformán mintegy meghatározza, valósággal kisajátítja - s lehet, béklyózza is - hősei gondolkodását, mindennapi reagálását. Az apa „szelleme” az emlékezet mindig nyitott ablakán át beleszól, részévé, alakítójává lesz az eseményeknek. Számomra úgy tűnik, hogy Lászlóffy Csaba ebben a két írásában találta meg azt a hangot (és eszközt), mely felé eddig kísérleteiben törekedett, s amelyek korábbi Apokrifjeiben, Esedékes naplójában lehetséges ígéretként már benne voltak. Bizonyára ezért tűnik 190
