Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 2. szám - Gróh Gáspár: Lászlóffy Aladár: Longobárd korona
GRÓH GÁSPÁR Lászlóffy Aladár: Longobárd korona A longobárd korona, ellentétben a cseh, a szlovák, a svéd és egyéb koronákkal nem nemzeti fizetőeszköz. Sőt, különbözve a magyar Szent Koronától nem is olyan szakrális tárgy, amely uralkodói jelkép volt. A longobárd korona ugyanis, noha megnevezése bármiféle korrekt szintagma részét képezheti, nem létezik. Ahogyan a gót vagy gepida korona sem. Az említett, a maguk idejében jelentős, legalábbis említésre méltó történelmi szerepet játszó népek igen rövid idő elteltével eltűntek a történelmi játéktérről. Nem vesztek el, nem kipusztultak: csak mint önálló történelmi entitások semmisültek meg. Lászlóffy Aladár értelmezésében igenis itt vannak: mi, egykori letelepedési helyeik mai lakói is ők vagyunk, mert népek a maguk emberanyagában nem vesznek el, legföljebb átalakulnak. A nép megmaradásának törvénye ebből a szempontból olyan, mint a matéria világában az anyag megmaradásé. (Nóta bene: meg lehetne vizsgálni ebből a szempontból az energiává alakulás eshetőségét is.) „Óriási pusztulásból, a népvándorlás tömegtemetőjéből menekültünk meg, arra kiszemelve, hogy birodalomalapító nomád népek egyetlen emléke maradjunk Európa közepén” - idézi Cs. Szabó Lászlót (A gepidák cipói). A magyarság tehát - nem kevesek (elsősorban a nemzetállamiság fogalmát kisantant- paradigmában értelmezők) bosszúságára - 1100 éve itt van, a magyar korona évezredes államiság bizonyítéka. Kétségbeesésre tehát nincs okunk. Lászlóffy fölöttébb optimista, illetve - fogalmazzunk óvatosabban - optimizmusra valló kijelentéseket fogalmaz meg. „És azt is mondhatnánk, hogy Mohács óta ilyen jól nem álltunk sem a világ, sem a magunk szemében” (Ezerszáz kőműves) - állítja, de hogy miért, azt nem fejti ki. Optimizmusát ugyanis azon a tényen túl, hogy van magyarság a Kárpát-medencében (amit Teleki Pál még Magyarmedencének nevezett) más nemigen támasztja alá. Alighanem a bizakodással is úgy van, ahogyan máshol a munkáról-alkotásról szól: gyalázatos rezsimek ide vagy oda - „az emberek nem tudnak építés nélkül élni” (Miből élnek az erőszakos rendszerek?) Az optimizmus-pesszimizmus kérdés - bár van ebben némi kifordított atavizmus - így ismét a felszínre kerül, önbeteljesítő közérzeti előrejelzésként. „Olyan elveket pedig, hogy nincs a teremtésben vesztes, csak én, csak mi - a fájdalom jogos észveszejtő mélypontjai múltán is történetfilozófiává ütni, nemzeti lelkűiét rangjára emelni, mindig is csak a tudatlanság: saját korábbi mélypontjaink nem ismerete és mások sebeinek nem is186
