Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 2. szám - Lányi András: The Media Is The Mess
getlenül is végbement volna, valamint hogy értelmét torzítatlanul vagy meghamisítva hozzák a tudomásunkra: nincs sok jelentősége többé, hogy a műsoripar miféle nyersanyagból dolgozik. A hír valódiságát ugyanis nem ez hitelesíti, hanem az, ha- minél több hírforrás mererősíti,- újdonsága, - mint egy jó vicc csattanója - váratlan módon elégíti ki, de kielégíti a néző várakozást, azaz- tartalma lényegét tekintve nem mond ellent korábbi értesüléseinknek,- vagy ha igen, akkor ezt az általunk megszokott és kedvelt elbeszélések sémáinak megfelelő formában teszi. A közvetítés feladata, hogy gondoskodjék a hír e követelményeknek megfelelő, azaz valószerű tálalásáról. Arról, hogy értelmét elfogadjuk az eseményekben „bennerejlő”, azaz az egyedül lehetséges értelem gyanánt. Ha valaki mégis kétségbevonná a média által sugalmazott értelem hitelességét, természetesen bátran megteheti. Ahhoz azonban, hogy véleményét megoszthassa másokkal is, előbb néhány ártalmatlan előfeltételnek kell megfelelnie. Éppen csak olyan mértékben kell csereszabatossá válnia, azaz egyneművé más hírekkel és nézetekkel, amekkora részt követel magának a közlő a média nyilvánosságából. Ettől eltekintve a média nyitott: a legkülönösebb, legszokatlanabb nézetek képviselőinek is kijelöli az őket megillető helyet a műsorokban. Magukra vessenek, ha majd a közönség nevetségesnek, unalmasnak, érthetetlennek vagy betegesnek tartja őket. A médiahír hitelességét az alábbi törvényszerű összefüggés fejezi ki: minden igazság annyit veszít eredeti súlyából, amennyit a műsoridőből képes kisajátítani. (Tilos a montázs!) Amikor a Guise herceg meggyilkolása című szkeccs forgatásán Lumiere mester egy pillanatra megállította felvevőgépét, hogy a herceget játszó színész helyett a hóhérbárd egy bábúra sújtson le, ez a megoldás teljes mértékben kielégítette az egykorú néző hitelesség-igényét. A látszatokkal űzött primitív manipulációt maga a fikció hitelesítette, melynek folytonosságán szerző és publikum közös egyetértéssel munkálkodott. Amikor Lee Harvey Oswaldot, Kennedy elnök állítólagos gyilkosát a „bosszúálló” Jack Ruby a televíziós kamerák előtt, egyenes adásban lőtte le, a látszat kikezdhetetlen és töretlen folyamatossága hitelesítette a gengszterfilmbe illő - és az igazság elrejtésére szolgáló - fikciót. Hinni kellett, hiszen minden a szemünk láttára, „vágás nélkül” történt, néhai André Bazin előírása szerint. Amikor a feleséggyilkos élsportoló O. J. Simpson perét valódi bírósági kulisszái között folytatásos teleregényként rendezte meg egy tévétársaság, az euroamerikai civilizáció már nem volt kíváncsi az igazságra. Az igazságszolgáltatás hagyományos, népszerű fikcióját a producer mint fikciót vásárolta meg és vitte színre, pusztán a perfolyam izgalmáért, a bírósági rituálé méltóságteli szépségéért, a zárt dramaturgia feszültsége kedvéért, a drámai szereplehetőségek kiaknázásának reményében. Számítása bevált, hiszen nagyon is jól tudta ő, hogy az ezredvégi, szórakozott és élveteg médiafogyasztó beéri a látszat tetszetősségével, és a gyönyörűségét a kontingens jelentésváltozatok közti (me- tonimikus) mozgásban leli. Nincs érzéke többé a látszatok világán átsejlő, lassan főitáruló igazság (metaforikus) drámájához. 173
