Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 2. szám - Szonntág Gábor: Thomas Merton - Misztikus teológus és szemlélődő

Mit tudunk Isten szándékáról? Merton Szent János és Szent Pál tanítását visszhangozza: Isten terve, hogy egyetlen templommá egyesítsen bennünket, melynek az alapköve Krisztus, és amely valóban Isten háza. Ezt a szándékot Isten Krisztusban való revelációjának hitén keresztül ismerhetjük meg, de annak részletei nélkül, nem a mindennapi élet léptékére fordítva. Ezért, ahogy maga Jézus Krisztus tanította, meg kell tanulnunk figyelni és hallgatni, követni Isten éló' szavát, Istennek és az ő szándékának tudatában kell lennünk mindennapjaink során.

Azonban ez a fajta tudatosság vagy figyelem nem általános még az istenfélő és jószándékú emberek körében sem. Nagyon is gyakran esünk abba a tévedésbe, hogy csupán elvont javakat és ideálokat tartunk szem előtt - olyan általánosságokat, amelyek kétségtelenül érett és józan megfontoláson alapulnak, de mégiscsak absztrakciók. És miközben ezt az elvont jót keressük, sokszor el sem tudjuk már képzelni, hogy Isten terve valami más. Például igazságra, békére törekszünk, táplálni akarjuk az éhezőket — mind nagyon szép eszmék önmagukban - de időközben nem vesszük figyelembe, hogy itt és most hogyan kapcsolódnak mindezek Isten tervéhez. Az ilyen hibákért általában nagy árat kell fizetni. A jó akarat nem hoz gyümölcsöt, és sok energia vesz kárba, hajó emberek egymással szemben küzdenek. Ebből aztán elkedv- telenedés és kiábrándulás származik, melyek cinizmusba és kétségbeesésbe is torkollhatnak.

Isten szándékára a pillanat üzenetére történő fogékonysággal kell figyelnünk. Ehhez Krisztus életéből is kapunk útbaigazítást: például amikor tizenkét évesen a templomban maradt. A beszámoló alapján úgy tűnik, Jézus azon a véleményen volt, hogy nyilvánvaló: ott volt, ahol lennie kellett. „De miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem az Atyám dolgaiban kell fáradoznom? (Lukács 2. 49) Miután azonban Mária és József zavarodott tekintetén keresztül - miszerint Atyja dolgai most Názáretbe szólítják vissza, hogy ott gyarapodjon bölcsességben, korban s Isten és emberek előtti kedvességben.

És amikor valóban eljött az idő, amiről úgy tűnik, maga Jézus sem tudott, újra mások szavai és tettei iránti nyitottsága útján ismerte meg Atyja akaratát, szándékát: „Jézus anyja megjegyezte: Nincs több boruk.” Jézus azt felelte: „Mit akarsz tőlem, asszony! Még nem jött el az én órám.” (János 2. 3-5.) De Máriának a szolgákhoz intézett szavaira: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” valóban eljött az ő órája, csodát tett és a vizet borrá változtatta. Valamilyen módon meghallotta Atyja szavát, hogy igen, az idő eljött. Az Isten üzenetére is inspirációjára történő fogékonyságot, amelyet Jézus a kánai mennyegzőn is tanúsít, csak azok értik meg, akik hasonlóan nyitottak és érzékenyek. Ahogyan Jézus is gyakorta mondta prédikációiban: „Akinek van füle, hallja meg.” Pontosan ez az Istenre figyelés jelenti azt, hogy tudatában vagyunk Istennek és az ő szándékának.

Mérten írásainak jórésze az imával és a szemlélődő élettel foglalkozik. Üzenetének leglényege pontosan az ilyen Istenre figyelésre vonatkozik: az ima kevésbé beszéd, sokkal inkább odafigyelést jelent. Egyetérthetünk Kari Rahner megállapításával: „Emberi lény az, aki hallja a Szót.” De mi történik, ha Isten nem hallatja a szavát? Ha Isten nem kívánja felfedni önmagát, hanem hallgat? Az ember úgy érheti el lelki tökéletességének végső fokát, ha Isten csendjére figyel. (Karl Rahner: Hearers of the Word, Herder and Herder,

165