Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 2. szám - Szonntág Gábor: Thomas Merton - Misztikus teológus és szemlélődő

kodás hamis városait, ahol úgy érezte, száműzetésben él. Amikor visszatért New York-ba, nem tudta elfeledni az erdő illatát és a Salve Regina visszhangjait. Figyelmét azonban ideig-órákig a regényírás és a Szent Bonaventure’s College-beli élet rutinja vonta el. Az iskolaév során Catherine de Hueck látogatta meg a főiskolán, hogy a harlemi szegények között végzett munkájáról beszélgessenek. Ezen a napon Merton azt jegyezte be a naplójába, hogy Hueck bárónő' „erős és biztos hangú, fizikailag feltűnő jelenség”, de mindennél jobban tetszett Mertonnak hogy a bárónő milyen zavartalanul használta a mártíromság szót, nem úgy, mint egy bolond, pimasz és elvont kifejezést valami régi könyvből. (Journal 203. o.; Hétlépcsős hegy 340. o.)

Ez a találkozás tovább nehezítette Mertonban a hivatással kapcsolatos küszködést. így egy újabb lehetőség: Úgy is Istennek szentelheti önmagát, ha a New York fekete gettóiban élő szerencsétleneknek él. Hamarosan el is látogatott Harlembe és a Friendship House nevű szeretetotthonba, ahonnét a „sötét kohó”, a „kavargó katlan”, marihuána-sebhelyek, pálinka, hisztéria és vérbaj képeivel tért vissza. Mindezek közepette pedig ez ott dolgozókban jelen van a szeretet mély, feltétlen és elementáris valósága. Ez volt az a hely, ahol Merton mélyebben át tudta élni Isten szeretetét. Úgy akart önmagára találni, hogy elveszik Istenben. Harlem volt az emberiség háborgó tengere, amelyben hánykódva ezt - úgy vélte - megvalósíthatja. Köszködése a valódi és az illuzórikus énünk közti ellentéttel kezdett formát ölteni, hogy aztán elfoglalja egész további életét. Amikor később novícius-mester lett, azzal igazította útba az újoncokat, hogy minél hűbbek Istenhez annál többet fedeznek fel Istenben elrejtett önmagukból, amelyek között szubsztanciája a szeretet. A kérdés tehát nem az, melyik a legalapvetőbb erény vagy hogyan feleljünk Istennek, hanem hogyan adjunk kifejezést az egyetlen megfelelő válasznak, ami a szeretet.

Fájdalmasan tudatában volt annak, hogy az ember számos formában szolgálhatja hűen Istent és hogy minden egyes individuum szembesül a kihívással, hogy önmaga partikuláris tehetsége és médiuma kifejezését felfedezze, meglássa Isten személyére szóló elhívását. A későbbi évek során a Mertonhoz látogatók sora, politikusok, értelmiségiek, protestánsok szegezték neki a kérdést: „Miért van itt? Csak az idejét vesztegeti!”

Mindig azt felelte, azért van itt, mert Isten hívta erre a helyre. Azonban Isten akaratát még a legőszintébb kereső során könnyen ismeri fel, Merton küzdelmesen igyekezett elválasztani saját vágyait Isten szándékától. További nehézséget jelentett számára az írás kényszere, amely hite szerint mind a közéleti tevékenység, mind a monasztikus hivatás akadályozója.

Ez a nyugtalansága más volt, mint a megtérése előtti elidegenültség érzete, de ez is egyfajta nyugtalanság volt. Második útja a Gethsemaniba már meggyőzte, hogy ebben a környezetben tud legjobban Isten felé haladni. Az evangélium azt kívánta tőle, hogy mindent feladva kövesse Krisztust. Ábra- hámhoz hasonlóan neki is teljesen meg kell változtatnia az életformáját, hátrahagyva a biztos utat, hogy magához ölelhesse az ismeretlent.

„Hogy Harlembe menjen élni, nem jelent számomra semmi különöset. Helyes és ésszerű módja, hogy Krisztust kövessem. De a trappistákhoz menni izgalmas, tisztelettel és vágyakozással tölt el. Újra és újra visszatérek a gondolathoz: „Adj fel mindent, adj fel mindent!” Beszélni fogok az egyik fráterrel” (Journal 240. o.).

164