Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 2. szám - Fábián László: A nemlétező árnyéka vagy bolyongások a recepció esztétikájában
árnyékokkal találkozhattunk, azok miképpen viszonyultak a valóságos árnyékhoz, noha nem az árnyékvalósághoz. Mindenek előtt idekívánkozik az értelmező' szótár definíciója az „árnyék” címszó alatt: „Valamely fényforrás által megvilágított térségen, felületen látható, kevésbé megvilágított rész, amely úgy keletkezik, hogy a fényforrásnak a sugarait valamely tárgy elfogja, viszatartja.” Az árnyék tehát a fény hiánya egy konkrét helyen, míg „a sötétség - Leonardo da Vinci szerint - a fény megszüntetése”, mintahogyan „a fény a sötétség megszüntetése”. Példáink közül két esetben — Adónisz létezése ide, Adónisz létezése oda - valóságos árnyékról kell beszélnünk. Abban az esetben, amikor a modell vetett árnyékáról szóltunk, valamint a szobor vetett árnyéka esetében. A további esetek valamilyen módon már az árnyék leképezései vagy éppen a leképezett árnyék leképezései. Utaltam rá, ezek között fizikai különbségek vannak. A konceptualista mű helyzete még ettől is eltér, mivel ott az árnyék nyelvi szimbólum (jel) által jelenik meg további bonyolítási esélyeket adva számunkra. Természetesen nem mondhatjuk, hogy a vetett árnyék, a leképezett vetett árnyék és az árnyék szó azonos volna egymással, hiszen mindegyiknek más a létmódja, az anyaga, a szituáltsága; másként vonatkoznak a nem-létező Adóniszra, hogy önzőbben fogalmazzak. Adoniszt elsődlegesen a nyelv jeleníti meg; azt kéne föltennünk, a nyelvi „árnyékolás” áll hozzá legközelebb, az, ami vele leginkább egynemű. Azonban ez sincs így, hiszen az Adónisz szónak nincsen (nem lehet) árnyéka; a nyelv képként jeleníti meg - bármilyen meglepő is - a nem-létező Adoniszt. A művész ezt a képet modellálja „valóságosra”, hogy aztán műve kiindulása lehessen. Annak viszont árnyéka is van! „Felöltöttétek magatokra árnyékom változó alakját” - mondja Apollinaire elesett pajtásai emlékét idézve (Árnyék ), és voltaképpen eltalálva a kérdés filozófiai-pszichológiai megoldását is. Bizonyítja ezt összecsöngése a jungiánus Marie-Louise von Franz véleményével, miszerint „az árnyék többnyire olyan értékeket hordoz, amelyekre a tudatnak szüksége van”. És emiatt babráltunk annyit mi is Adónisz árnyékával. Amiatt, ahogyan a valóságra, sőt, a nemlétezőre vonatkoztatható. És úgy, miként Apollinaire folytatja: „Árnyék a nap tintája Világosságom kézírása Bánatok ládakocsija Egy Isten, aki megalázkodik” (Vas István fordítása) Annyit hozzáfűznék még: föltétlenül ismernünk kéne, gyanítanunk kéne, mi történik Isten sötét árnyékában. 147
