Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
—— XXIII részvéte egyaránt szól a hitevesztett embernek, és önmaga felé is hajló szánakozó gesztus. Veszteségük közös. A „Beköny- nyezte az arcomat" sor alany-hiánya, ezért többféleképpen is feloldható: sírhat az emberszerelmében újra csalódott koldus-isten, a lírai hős, aki a zárlatban magányosan (és sírva) csücsül a hegy lábainál. A valódi ellentét nem a beszédidő és az eseményidő relációjában érvényesül, hanem az implicit múlt („régi ifjúság") és a beszéd- és esemény idő egyaránt felölelő jelen között. A lámpás, melyet istenkereső expedíciójában nem-biztos kézzel, és nembiztos hittel („rongyolt lelkemben a hit", a „Vén faun üzeneté"-ben: „lelkem még ronggyászedettebb") tart maga előtt, egy koldus-isten rongyolt ruházatára vet fényt. Ady Poéta és Publikum című írásában utal versének koldus-figurájára29 alkotói szabadságjogának tudja, hogy a vallás- történetekben fellelhető Isten ezerféle megjelenési módjai mellett az ő istenábrázolásának is van létjogosultsága, amely amúgy sem nélkülözi a kul túrhistóriai hátteret.30 Földessy szerint a figura a gyermek-világ naív istenképzetéből bukkan elő nyomában istenhangulattal, és „Isten-szaggal".31 Éppen ezt az „Isten-szag" szó- összetételt érezte felháborítónak a korabeli közvélemény, ami Hatvány interpretálásában tulajdonképpen nem lenne más mint tömjénfüst.32 A tömjénfüst metoni- mikusan érintkezik az istenélménnyel33 ismétlődő együttállásuk folytán, amely egymást felidézési képességgel ruházza föl őket, az istenkeresés aktusának kiváltó oka tehát kívülről nyomul be: „Éreztem az Isten-szagot / S kerestem akkor valakit.", de már nem elegendő a bensővé-tételre. A megértés két síkon halad: az egyiken a lírai én egy koldussal való hétköznapi találkozását metaforizálja szarkasztikusán („Isten-sZag"-„koldus-szag", „öreg Úr"- öregúr, „valaki" - öreg koldus, „haráng volt kabátja" - harangalakú, ormótlan), a metasíkon viszont istenélményét profani- zálja, közös érintkezési területük a lét rész- vét-áthatott szemlélete. A múlt századi VERSELEMZÉS novellairodalom ösvényén gyakori utazók az álorcás apostolok, akik csupán rövid, földi tartózkodásuk idejére kénytelenek koldusgúnyát ölteni, csavargók, akik meglepően árnyalt tolsztojánus nézeteket vallanak (Lövik, Justh, Gozsdu), az ő távoli rokonuk lehet a Sion-hegy lakója („Harangozott és simogatott / Bekönnyezte az arcomat, / Jó volt, kegyes volt az öreg). Ahogy A Sion-hegy alatt című vers hősét a „gyűrű akarata" hajtja, úgy Gozsdu Elek novellájának, az Orszdgútonnak (1905) a főhősét is, a kiszolgált katonából Tolsztojhoz hasonlóan nazarénussá lett, s ezzel önmagát örök-hajléktalanná tevő volt-obsitos életében egyszer (pont a narrátornak) elmagyarázza a betelt- karika- elvét, amelyben a körpályára küldött megismerő ember, aki mikor már azt hiszi, hogy sikerült megragadnia valamit a megismerésben, eljutnia valamifajta fent-léthez (Ady Sionja is ilyen fent-lét lenne?), ebből a szédítő magasságból alátekintve ráébred, hogy a kiindulóponthoz érkezett vissza: „Az élet kulcsát nem találta magát. És most éppen úgy, mint csecsemő korában, sejtelme sincs róla, hogy honnan jött, és hova lesz menendő. Az összes világok alaptörvénye szabályozza az én alázatos és minden szegény és minden gazdag és minden együgyű ember járását, és senki és semmi nem szabadulhat meg az egységes mozgás törvényének hatalma alól. A mindenséggel való közösség érzése rongyaimban is fölemel engem."34 A tolsz toji egyetemes egyesülés, melyet az Országúton és A Sion-hegy alatt szubjektuma is könnyezve élt meg, tulajdonképpen az „unió mystica" kiterjesztett századvégi variánsa, amelynek Tolsztojnál az egyetemes művészet hatására kellene bekövetkezni; felvetésében ugyanis a művészet oly módon hat vissza az emberi élet realitására, hogy a művészetnek moráljavító funkciót tulajdonít: a katharzis, mely az ember ösztönszerű érzelmeit ébresztik fel,3' fiktív tárgyak révén összehoz minket (szeretet és testvériség), s ezáltal van meg a jövendőbeli reményünk arra, hogy ezek
