Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - Kereszturi Zoltán: Az olvasás életrajza

az Elmozduló üveglapok (ld. Kívül) kon-textusa is, legfeljebb a motívum-összefüggések szorosabbak, vagyis a kontextualizáció nagyobb mértékben valósul meg a Fény korlátozás versciklusában. Az utolsó elégia (a „poszt”) megismétli, újrarendezi a megelőző' hét elégia egyes motívumait, ráadásul a vers felénél megfordítja a kijelentések sorrendjét, így a költemény a „végére” érve tulajdonképpen saját „kezdetéhez” jut (vissza). Ez a forma az újraolvasás kényszerét hívja elő' az értelmezőben, aki kénytelen az újrarendezés miatt „visszamenni” az első' elégiához. A „poszt-elégia” felól újraolvasva a többit, most azokra a momentumokra tevó'dik hangsúly, amelyekre az olvasó bizonyára már eredetileg is felfigyelt bizonyos fokig, nevezetesen: a beszédmódra való reflexiókra kifutó és a megnyilatkozás problémásságát „definiáló” részletekre.

Az elégiák egymáshoz képest sokszor „hasonlót” mondanak. Elbeszélnek egymás mellett (a hasonlóságukkal), hogy dialógusba hozzák magát ezt a „mellettiséget”, azt, „ami egy magára maradt férfiról még elmondható”. Már amennyiben megragadható, hogyan hallucinál magával kapcsolatban ez a férfi („én elbeszélő”: 1., 3., 5., 7. elégia), azaz amennyiben ezek az elégiák elbe- széltethetők egymás mellett mintegy egymás mellé „montírozott” állapotukban, ahogy a közlés-egészet, illetve a részleteket előbb kijelentésekre bontják (átformálják), majd pedig - a folyamatot tekintve - visszafordítják és újrarendezik az(oka)t. Ezáltal az az allegorikus értelmezés, amelyet az elégiák metaforikus beszédmódja esetleg felkínál, olvasási lehetőségként is megkérdőjeleződik (vagy lelepleződik).

Ugyanakkor kérdéses maradhat, hogy a poszt-kopszohiladészi elégia valóban megköveteli-e a saját montázs-elemeiből összerakható/összeolvasható tematikus mezők (asszociációs terek) kijelölését? Azzal ugyanis, hogy ilyen mezők kialakulnak, illetve az elégiák során tovább tematizálód(hat)nak, ismét csak az allegorizálás kényszere állhat elő, aminek az a következménye, hogy a jelentés-strukturálás az újraolvasás eredményeként újraíródik a szövegekben. Például azok a szintek, amelyek a „tengerhez”, a „nőhöz”, és a .halálhoz”, mint tematikus fogalmakhoz társulnak, a jelentésmódosítást (vagy szétszórást) úgy végzik el, hogy a szavak „átrakosgatásával” leleplezik az elégiák formálódását. Akár mikrofilológiailag is kimutatható, hogy a „poszt-elégia” - mint szöveg - ironikusan „uralja” az elégiákat.

Az elégiákban sokszor az elrejtés és megmutatkozás kettősségében jelenik meg az az alak (hagyományos kifejezéssel: főszereplő), akinek története megpróbál formálódni, de még viszonylagos megformáltsága ellenére is kétes a jelenléte:,A történet talán meg sem történt”; „Igyekezett nem történni semmi”; „...Kezdett / történetté alakulni, aminek / csak sejtelemformája, / a gondolat paneljeire vetíthető / visszfénye lehetett volna.” Magát a jelenlét problémáját is tematizálják az elégiák („...csak / kiszolgáltatott leszek, olyan / nagyonüres folt, melynek szélei / elmaszatolódnak.”), és bizonyos formareflexiók is megfogalmazásra kerülnek („A beszédmódot / keresem és elhallgatok. / Nincs érvényes megszólalás, / a sok kísérlet fáraszt”). Végül az elégiáknak a kötet többi versétől elütő jellegzetességei közül kiemelhető a „szerzői” énnek mint „arc-rajzolatnak” a ciklusban való hangsúlyos megjelenése. Ennek értelmében az olvasás során egy olyan jellegű allegorizáció valósul meg, amely a versíró figuráját ülteti a formával bíbelődő „magányos férfi” alakjába. Magyarán a

1068