Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Domokos Mátyás: Az utolsó előtti gondolatok festőjéről
DOMOKOS MÁTYÁS Az utolsó előtti gondolatok p i //• / //i tes tőjéről BARTHA LÁSZLÓ KIÁLLÍTÁSA ELÉ A SZOMBATHELYI KÉPTÁRBAN* Hölgyeim és Uraim! Tisztelt egybegyűlt Közönség! Nem vagyok műkritikus, se műtörténész, és a szakma nyelvét se beszélem. Joggal kérdezhetik tehát, hogy milyen jogcímen állok akkor néhány mondat erejéig Önök - és Bartha László képei - elé? Az egyszerű műélvezű jogán túl, úgy vélem, személyes indokom is van erre a merészségre; a múltban - múltunkban gyökerező. Eletútunk ugyanis, meglehetősen bizarr körülmények között, 1950 őszén összetalálkozott. Személyesen akkoriban ismertem meg Bartha Lászlót. De nem mint festőt, hanem mint sakkozót, aki a Múzeumok Országos Központjának restaurátoraként a Nemzeti Múzeum csapatában tologatta a bábukat, s melléje én, mint a Rajk- per idején kizárt Eötvös-kollégista, a Történeti Múzeum Gazdasági Hivatalának ideiglenes, úgynevezett „célrovatos” anyagkönyvelőjeként kerültem csapattársnak. Fogalmam se volt róla, hogy az oldalról nézvést elefántcsontból faragott és finoman stilizált sakk huszárfigura-fejre emlékeztető arcélű táblaszomszédom valójában festő, hiszen erről ő, akkoriban, a szocialista realizmus zsdánovi kánonjának a diktatúrája kezdetén soha nem beszélt. Annyi művésztársához hasonlóan bezárkózott ő is a kényszerű „hallgatás tornyába”. Ezért jó ideig csak annyit tudtam róla, amennyit játékának stílusa elárult hallgatag lényéről, hogy tudniillik szenvedélyesen - de talán pontosabb azt mondanom, hogy „halálkomolyan” - játszott, s a versenyzők rémével, az időzavarral és az idegfeszültséggel mit sem törődve, a győzelemnél mindig többre becsülte a szépet; az előre nem látható és kiszámíthatatlan következményekkel járó lépéseket, a sakkjáték különös világában megvalósuló esztétikai gyönyörűség katarzisát hordozó kombinációkat - a küzdelem prózájában a játék költészetét. Negyvenkét éves volt akkor, én pedig huszonkettő, akit ösztönösen vonzott póztalanul egyszerű, vagy ha tetszik: nemesen tartózkodó lényének sugárzása, anélkül, hogy tudtam volna, milyen magmából árad, milyen elhivatottságból ered az a szellemi elegancia, amely emberi mivoltát körülvette. -- Egyszer aztán, az ötvenes évek derekán, már nem emlékszek, mi okból, megkérdeztem atyai barátomat, Ferenczy Béni mestert, hogy nem ismer-e véletlenül egy bi* Elhangzott 1998. szeptember 13-án 1041
