Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Pomogáts Béla: Avantgárd - hagyomány és kihívás
tek, vagy pedig elhallgatták, hogy irodalmunknak volt avantgárd korszaka és áramlata. A magyar avantgárd harmadik szakasza, ismét jó két évtizedes kényszerű szünet után, a hatvanas évek második felében következett be, először az újvidéki Új Symposion, majd talán még inkább radikális módon a párizsi Magyar Műhely irodalmi kísérleteinek és teoretikus munkájának a következtében. Az Új Symposion írói eredetileg az avantgárd izmusok, főként az ex- presszionizmus és a szürrealizmus hagyományai nyomán, illetve a különféle neoavantgárd törekvések (protest-irodalom, szemiotikái kísérletek) hatására alakították ki poétikájukat és kifejező eszközeiket. így Tolnai Ottó korábban a hermetikus líra nyelvi eszményeit követte, első mestere Rilke volt, ezután a szürrealizmus híve lett, majd végigjárta a vajdasági avantgárd változatait a nonkonformista politikai költészettől a lingvisztikái experimentalizmusig. A folyóirat első korszakának második jellegadó költője: Domonkos István a dadaizmus nyelvezetére emlékeztető elemekből építette fel irodalomtörténeti jelentőséget kapott nagy versét: a Kormányeltörésben című szöveget. Az újvidéki avantgárd folyóirat költői a radikális nonkonformizmus nyelvezetét alakították ki, midőn a kortárs nyugati irodalmak „antipoétikus” és „nyelv- kritikai” eljárásait vették át, és általában a köznapi nyelv rétegeit, gyakran epikai töredékeket építettek a költemény szövegébe. A Magyar Műhely indulása idején az irodalmi modernség, de nem egyértelműen az avantgárd eszményeit képviselte, és tájékozódásában egyformán helyet kaphattak azok a hagyományok, amelyek Füst Milán és Kassák Lajos, Weöres Sándor és Szentkuthy Miklós, Pilinszky János és Juhász Ferenc költészetében jelentek meg. A folyóirat orientációja a hetvenes évek közepén változott meg, midőn a három szerkesztő: Nagy Pál, Papp Tibor és Bujdosó Alpár érdeklődése a neoavantgárd stukturális és szemiotikái jellegű kísérleteihez fordult, és előbb az úgynevezett „szövegirodalom”, a „szövegkonstrukció”, majd a vizuális és tipográfiai jellegű szemiotikái experimentalizmus, végül pedig az elektronikus médiumok felhasználása által létrehozott új „elektronikus költészet” vált a párizsi-bécsi és most már budapesti folyóirat vezető áramlatává. Jól ismertek azok a körülmények, amelyek között ez az orientációs megújulás végbement: indító erőt jelentettek a nyugat-európai, elsősorban a francia irodalom hasonló kísérletei, az az elméleti és költői tevékenység, amely a Tel Quel, a Change, a Revue de Poésie körében folyt, amelyet Michel Deguy, Jacques Roubaud, Denis Roche és mások munkássága képviselt, de indító erőt jelentettek a huszadik században fellépő ismeretelméleti, nyelvfilozófiai és poétikai teóriák is, amelyeket Wittgenstein, Carnap, Hertmann, Jakobson, Sklovszkij, Chomsky, Foucault, Kristeva, Bense, Derrida és mások kínáltak fel az elmúlt két-három évtized avantgárdja számára. Az Új Symposion és a Magyar Műhely mellett Magyarországon, Erdélyben és Szlovákiában is számos olyan költő, író és művész lépett színre, akiknek munkásságában a magyar avantgárdnak ez a harmadik kibontakozása öltött alakot. így Budapesten Erdély Miklós és tanítványai, később olyan költők és írók, mint Oravecz Imre, Molnár Miklós, Tóth Erzsébet, Petri György, Aczél Géza, Balázsovics Mihály, Kemenczky Judit, majd Zalán Tibor, Petőcz András, Szkárosi Endre, Győré Balázs és Székely Ákos, Kolozsváron az Echinox című 1038
