Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Pomogáts Béla: Avantgárd - hagyomány és kihívás
(egymásra következő) fordulatnak a jegyében válik az irodalom előtt álló nagy kihívássá egyrészt maga az emberi létezés, amelyre elsősorban az irodalom, a művészet képes választ adni, minthogy az emberi lény leginkább a művészeti alkotásban tud azonosulni önmagával és a léttel, ahogy Heidegger írta nevezetes, Hölderlin és a költészet lényege című tanulmányában: „a költészet a lét és a dolgok alapító megnevezése - nem tetszőleges mondás, hanem az, ami által válik csak minden nyilvánvalóvá, amit aztán a mindennapi beszédben megbeszélünk, elintézünk”. A második, az irodalom előtt álló nagy kihívás pedig maga a nyelv, az a tény, hogy az ember a nyelv által azonosítja önmagát és az emberi létezés valójában a nyelv által történő létezés, amiből az is következik, hogy az irodalom nem etikai vagy bölcseleti mondanivalója, hanem csupán nyelvi és poétikai felépítése által létezik, következésképp a műalkotásnak nincs nemzeti felelőssége és morális célzata. A magyar irodalom heideggeri fordulata már érlelődött a Nyugat első nemzedékének nagy egyéniségeinél, így Ady, Babits és Kosztolányi vagy Füst Milán költészetében. Az igazi fordulat azonban a két világháború között ment végbe: Kosztolányi Dezsőnél, Szabó Lőrincnél, József Attilánál és az elmúlt évtizedben bontakozott ki a szemünk láttára a wittgensteini fordulat. Mindez azonban nem teszi érvénytelenné a herderi szellemiség és kultúra hagyományait és jelenidejű érvényességét: azok, akik az emberi létezés abszurd tapasztalataival vagy éppen magával a nyelvvel küzdenek, nem kell, hogy elutasítsák a nemzeti közösség iránt érzett felelősségtudatot. Különösen a kisebbségi létben, ahol többnyire nincs is mód arra, hogy valaki kivonuljon a szellemi küzdelmek arénájából és magát a létezést szemlélve vagy a nyelvfilozófiák tanításai között búvárkodva építsen magának személyes identitást. Talán nincs is szükség ilyesmire, a műalkotás értékét ugyanis nem az dönti el, hogy valaki milyen paradigmához igazodik. A valóban értékes műalkotásokat sohasem lehet egyetlen irodalmi paradigmához hozzákötni, és az irodalom általában mindig több, mint pusztán irodalmi értékek együttese. Alighanem igaza van T. S. Eliotnak, aki a következőket jegyzi meg: „Az irodalom »nagyságát« nem lehet kizárólag irodalmi értékmérőkkel meghatározni, bár nem szabad elfelejteni, hogy azt - vajon valami irodalom-e avagy sem -csakis irodalmi értékmérőkkel határozhatjuk meg.” Vajon miben állnak azok az „irodalmon kívüli” minőségek, amelyek megszabják valamely műalkotás „nagyságát’? Ezek között minden bizonnyal ott vannak a műalkotásban kifejezésre jutó gondolat és erkölcs értékei, következésképp a nemzeti identitás és kultúra fenntartásának értéke is. Az irodalmi paradigmák általában különben sem érvényesülnek a maguk vegytiszta mivoltában, és éppen a huszadik századi magyar irodalom példázza azt, hogy a herderi, a heideggeri és a „wittgensteini” irodalomfelfogás tulajdonképpen nemcsak összefér egymással, hanem szintézisbe is hozható. Ez az irodalom számos olyan művet kínál számunkra, amely átfogó módon több irodalomfelfogást és paradigmát is képvisel. így Juhász Ferenc történelembölcseleti mitikus költői eposzai: A szent tűzözön regéi és a Gyermekdalok, Déry Tibor mitikus antiutópiája: a G. A. úr X-ben, Kányádi Sándor nagyívű költeménye: Halottak napja Bécsben, vagy Sütő András bibliai fogantatású drámai példázata: a Káin és Ábel egyszerre és egymástól elválaszthatatlanul mutatja 1036
