Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Fábián László: Szímorgh
kerülte el figyelmünket semmi sem az írásban. Majdan Allahnál lesz az ő gyülekezésük” - duruzsolták a hangok ütemesen, ismétlődött az al-hakk kattogása, noha senkit meg nem ébresztett, ezúttal még a csönd sem törte meg a csöndet, és amikor reggel, a legkorábbi fényjelre a rigó fölriadt, ebbe a néma nyugalomba harsogta bele ébresztőjét, amely szemvillanásnyi idő alatt verte föl a szendergőket, első riadalmukban némelyek azt sem tudták, hol vannak, döbbenettel vizsgálódtak körül, míg végre megértették, sebesen cihelődtek, a sas éles rikitozására szinte arcvonalat képeztek, és a böhöm ragadozó - akár a hadvezér a seregén - megszemlélte hadait, alapos körültekintéssel adózva a legkisebb, legjelentéktelenebbnek tetsző mozzanatnak, mellékkörülményeknek is, a hollók - mint alvezérek - fogták közre kétoldalról, látszott, hogy a fővezér keresgél valamit, tekintete többször végigkúszott a befogható látványon, szemléjét neheztelve fejezte be, ámbár maga sem tudta: a hagyomány szavainak ismétlésére kényszerült: „hogyan lehet az, hogy nem látom a búbosbankát? Vagy talán távol van?” - és egymás után többször, a nyomaték kedvéért elismételte a hudhud szót, a búbosbanka nevét, mintha abban reménykedett volna, szólításaival megidézi, a színpompás madár azonban nem jelentkezett, a sas kénytelen-kelletlen belenyugodott, fejét az ég felé emelve szinte körbefordult és fölsóhajtott: „a szentséges Adad nevében”, a fenséges kimértséggel terjesztette ki szárnyát, légörvényt kavart, emelkedni kezdett, nyomában pedig az egész madárhad olyan sűrűségben, hogy a pusztaságra ismét rászakadt az éjszaka, a levegőbe emelkedő szárnyasok kitakarták az ég összes fényeit, a puszta homokja elfeketedett, akárha olaj tört volna rá, minden madár az ég felé tartott, szálig azok is, amelyek vonakodtak a zarándoklattól, a tömeg elszántsága meggyőzte őket, egyszerűen mindegyiket magával ragadta az indulás lendülete és ahogy kívánatos magasságba értek, a sas óvakodva nyugatnak fordította csapatát, magában újból és újból a vihar istenének nevét dünnyögte, kegyeibe szerette volna ajánlani a vállalkozást, az ő jóindulata híján minden kétségessé válhat, bizonytalan sejtelmei támadtak az ügy kimeneteléről, álmában az ő fejében is dolgozott a hét völgy, hét tenger igéje, innét a magasból riasztóbbnak tetszett ami a tanácskozás során gondként elő sem került, és a vezér most egyértelműen úgy gondolta, a többség számára sikertelenséget hoz az út, lenézett az alattuk lassan derülő síkságra és éppen a struccot látta: a homokban szaladt már-már azzal a sebességgel utánuk, amivel ők röpültek, de a sas azt is tudta, nem bírja, nem bírhatja sokáig, arról nem szólva, hogyha át is futná a hét völgyet egy szerencsés véletlen folytán, az első tengernél elakadna, vízen futni még a strucc sem képes, röpülési tudományáról pedig szó ne essék, és a sas szívéhez nem férkőzött káröröm, a fölény érzete sem kísértette, megmagyarázhatatlan szomorúság nehezült rá, szorongásos félelemérzet, komoly erőfeszítésébe került, hogy a többiek - főként a hollók - előtt palástolni tudja, kerülni szerette volna a pánik felmerülését, rettenetesen sajnálta, hogy hite már nélkülözi a kezdetek erejét mindössze egy keskeny hegylánc fölött átsuhanva merült föl bennük az ötlet: valószínűleg túl vannak már az első völgyön, amely minden bizonnyal azonos lehetett gyülekezési helyükkel, mert a hegylánc után újabb völgy következett, onnét föntről hasonlatos az előzőhöz, ám a sas lepillantva többé nem fedezhette föl a strucc rohanó alakját, a nagytestű madár ugyanis nem 1007
