Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - Fábián László: Szímorgh

zsákmányt látták békésebb, gyöngébb társaikban, hanem testvéreiket, akik­kel most valami szokatlanul közös ügyet kell szolgálniuk, mi több, éppen az erősebbek húzódtak ki a népes közösség szélére, hogy a tőlük telhető bátorság­gal, ügyességgel védelmezzék az alkalmilag összeverődött madárseregletet az esetleg arra ólálkodó dúvadaktól, vigyáztak rájuk fegyelemmel és türelemmel- már-már a szeretet határán, a szemek, a tekintetek az ég felé irányultak és lankadatlan figyelemmel adóztak a közelgő üzenetnek, amelyet már bizton­ságban tudtak attól a pillanattól fogva, hogy a keselyű birtokba vette, ezúttal- furcsa, nem furcsa - bíztak ebben a kéteshírű madárban, mivel mindegyi­kük madártudatának mélyén - a soha végig nem gondolt lefojtásokból - ott éledezett az örökség emléke, amit elődeik hagytak rájuk, mocorgott egy félig- meddig értékelt tudás, amiről gyanították, hogy jelentősége van, a gyakorlat­ban, mozgalmas életükben eddig semmilyen hasznát nem látták, gyanították, egyszer majd sor kerül ennek az ismeretnek a fölmérésére, értékesítésére, igazándiból mégsem hitték, nem hihették, hogy saját nemzedékükben, emiatt félvállról hagyományozták utódaikra, ami - bizony - sok apró részletet kop­tatott le abból a kincsből, ami benne rejtezett, a legfontosabbja - szerencsére- megőrződött ezek után is, amit mi sem bizonyít jobban, mint éppen a madár- sokadalom, amely ott vijjogott, csiripelt, sikoltozott üdvrivalgás képpen azon a pusztaságon, ahová a hír szólította egybe őket, s ahol a fóllelkesült díszkíséret segédkezésével földet ért az aranycsoda ­- Szímorgh - szakadt ki egyetlen sóhajtásként a tülekedésbe lódult madártömegből; mindenik a maga sajátos nyelvezetén ejtette ki, és megdöb­bentő módon egyformán hangzott ennek ellenére; a kórus egyetlen nevet le- hellt bele a forró alkonyat előtti levegőbe, ezt az egyetlen nevet bízta a szél szárnyaira, amelyek röpítették tovább, és akkor következett be a második csoda: röpítették egyszerre a hat világtáj felé, a hetedikre nem volt szükség, mivel az mindig a közép, a csodák általában ebben a középben esnek meg, ebben a homoktól, naptól sárgálló világban, amelynek alapszínét az átmeneti madártelep sem volt képes kiiktatni, szállt a Szímorgh név piros délnek, a fekete északnak, a türkiz keletnek és a fehér nyugatnak, ahogyan le és föl is, egyszerre, de egyúttal ott ragadt ebben a sárga középpontban, hogy az il­letékes fülek egyszerre meghallhassák, nyomban utánasóhajthassák, akár egy visszhangot, amely olyan eltéphetetlenül összetartozik az őt gerjesztő hang­gal, a föld - úgy tetszik - belerezdült a sóhajnak ebbe a közös nagy lüktetésébe mintegy bizonyítva, tudomásul vette az égi jelenést, és a madarakon eleddig soha nem látott, nem tapasztalt nyugtalanság vett erőt, különös iránytalan mozgáskényszer, amit - természetesen - igyekeztek visszafojtani, de csak alig- alig sikerült: hullámzott, fordult a tömeg, szárnyak emelkedtek, süllyedtek, hogy a kisebb-nagyobb testek egyensúlyi helyzetét megőrizzék, tollak bor- zolódtak, csőrök hegyesedtek a magasba, mert a levegővétel szintén gondot okozott, de mindegyikük látni, sőt, érinteni szerette volna az aranytollat, amiről annyiszor hallottak, és amiben valójában kevéssé hittek, most azonban el kellett fogadniuk bizonyosságát, a tollat csak ő hullathatta alá és meg kellett érteniük, szándéka lehetett ezzel a jelzéssel, személyes figyelmeztetése ez valahány madárhoz szólva, aki csak létezik ebben a rendetlenségbe és fe­jetlenségbe került világban, hogy valahol áll még egy középpont, minden he­lyeknek, minden világoknak közepe, az igazi, tehát nem az, ahol a toll földet 992

Next

/
Thumbnails
Contents