Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Dragomán Pál: Hagopián, a Megváltó
- Igyon egy konyakot, plébános úr! Menjen haza, én majd megpróbálom elvinni innen. A pap fejcsóválva távozott.- Ilyen példátlan eset! És az én templomomban! A férfi ismét izgatottabb lett, nyoma sem látszott rajta a nyugtató hatásának. Felállt a szókból.- Mennünk kell, sietnünk kell, sok végezni valónk van még, gyere hát Szent Péter! Karonfogva vonultunk ki a templomból. Az emberek szétváltak előttünk, arcuk ünnepi, vagy csak ünnepélyes, nevelésük vagy vérmérsékletük szerint. Csend volt az utcán, szokatlan némaság telepedett a városra, mint hirtelen kitörd viharok előtt, amikor kiürülnek az utcák. Nem volt ez a csend tökéletes, nem volt eléggé üres, szokatlan volt, majdnem ijesztő. Nagy tehetetlenséget éreztem, nem tudtam mit fogok csinálni ezzel az emberrel, magára nem hagyhatom, de ki látja el akkor az ügyeletet? Máris biztosan sokan várnak rám, gondoltam. Elbizonytalanodásom olyan volt, mint amikor az ember fekszik este az ágyában és úgy érzi, elmulasztott valami fontosat, s számbavéve kötelességeit, tudva tudja, mindent elvégzett, mégis a nyomasztó hiányérzet megmarad. A teljesítetlen kötelesség okozta hiányérzet és bűntudat. Lélekromboló érzés. A „világ ura” engedelmesen lépegetett mellettem, s ahogy a fürdővállalat székháza elé értünk, megláttam Urszulyt, az elhelyező iroda főnökét. Nagy csapat frissen érkezett fürdővendég gyűrűjében állt. Mikor meglátott hozzám lépett.- Hallottam, hogy mi történt doktor - ismerem az embert, Hagopiánnak hívják, nyaralni jött tizenkét napra, a húszasban lakik; extra komfort, külön fürdőszoba, szórja a pénzt már négy napja, amióta itt van. Mikor beértünk a poliklinikára, már legalább százan követtek, valóságos processzió volt. Elól én ballagtam karon fogva a takaróba csavart Hagopián- nal, mögöttem Gyimesi kicsit megtépázott egyenruhában, mellette Sándor bá, a félszemű sekrestyés. Mikor beléptem a kezelőbe, először Bariczot láttam meg, a prosztata hipertrófiás mészárost. Féllábon ugrált ülepére szorított kezekkel a kezelő közepén és vinnyogva felrikkantott, amikor meglátott.- Nem tudok pisálni doktor úr! Megszakad a hólyagom!- Miért nem katéterezte meg, Fruzsina? - kérdeztem.- Nem hagyom! Neki nem! Fehérnép ne nyúljon hozzám, inkább megszakadok!- Ismét besörözött az este, ugye? - kérdeztem, amíg bevezettem a Nelaton szondát. Mint ártézi kútból tört elő a vizelet, s a mészáros arcán elpuhultak a vonások. Hagopián némán állt az ajtóban, áttessékeltem az ügyeletes szobába, szó nélkül végigheveredett az ágyon, belényomtam még két ple- gomazint. Közben kisütött a nap, csupa szikrázó ragyogás borított el mindent. A kezelőbe visszatérve felhívtam Mártont, az igazgatómat. Mindjárt átjövök, mondta, amikor röviden elmeséltem a történteket.- Gondolod, hogy megvizsgálhatom? - kérdezte, amikor megérkezett.- Nem tudom - feleltem -, engem valami különös véletlen folytán elfogadott, isteni szerencse, nem is tudom, mit csináltam volna vele. Márton sűrűn pillogtatott enyhén bandzsi szemével, mint mindég, amikor gondban volt. 981