Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - Monoszlóy Dezső: A halálom utáni napon

akkor döbbent rá, felesleges a végtelen felé kapálódzni, a gazdagság az, amely megteremti a maga bensőséges óceánját, amiben azután elunásig parancsolhat az ember.

A kávéház ablakához esőcseppek verődtek. Megdörrent az ég, villámok cikáztak, mintha boszorkányok öltögetnék nyelvüket a magasból. Néhányan, akiket a hirtelen jött zivatar meglepett, a terem előterébe tódultak, s azon tanakodtak, leüljenek, rendeljenek, vagy kedvező pillanatban rendelés nélkül is odébb állhatnak. Csenge körülsimogatta az üveget, három-négy korty lötyögött benne, de okvetlenül meg kell enni a lelőtt vadat, vagy ott lehet hagyni sakálok zsákmányául. Ha most fizet, jóformán egyedül lépegethet a mennyei zuhany alatt. Gábor nem szeretett esőben járkálni, de Csenge ki tudta kényszeríteni, hogy az ő elhatározása döntsön. Megázunk és megke- resztelkedünk. Nem, tiltakozott ilyenkor Gábor, megázunk és pogányokká válunk. Minden kezdődik elölről. Vagy a Nobel Alfréd indulót harsogta, amelynek számos elmés strófája volt. Nobel Alfréd, Nobel Alfréd, Nobel Alfréd, svéd kémikus. Kuss, kuss. Feltalálta, feltalálta a dimanitot, tot, tot. Puskaport kevert kovával, rettenetes pléhpofával. Ezt végtelen hosszadalmasan lehetett ismételgetni, meg azt a másik szellemes szöveget: A kutya a konyhából a kolbászt ellopta, a szakács mérgében a kést belészúrta. Vajon Júlia megtanulta ezeket a szövegeket? Ők is tudtak így együtt bohóckodni? Nem, ez egyes egyedül az ő kiváltsága volt. A Nobel Alfréd és a járda peremén való egyensúlyozás. Ha elvétik a lépést, persze lezuhannak. Szörnyű szakadék felett húzódik a drótkötél, nem a járda szélére kell vigyázni, élethalál harc ez, ha sikerül, a Himalája tetejére jutni, meg még messzebbre, egészen a boldogságig.

Könnyű felöltője közben csuromvizes lett. Nobel Alfréd kuss, kuss, kuss. Júliának mennyire hiányzik Gábor? Hiányzik-e egyáltalán, biztosan van már valakije, akinek kipanaszkodhatja magát. A temetésen talpig feketében fog gyászolni, egy-két fegyelmezett könnycsepp legördülhet az arcán, ennyi jár a halottnak, mert hátha, ki tudja, mégiscsak fontos embert temetnek. Júliának fogalma se volt arról, hogy ki volt Gábor, vagy ha volt is némi fogalma, legszívesebben önfeláldozó szerepkörben, mártírnak szerette tekinteni magát. Akár olyankor is, ha nem dicsérték meg az ebédet, ha Gábor nem dicsérte meg, ha nem hajtotta meg a fejét mondván: köszönöm, Júlia, jól főztél. Az ilyen és hasonló színházi monológok után Gábor elhúzta a száját. Csenge azonban sohase lovallta bele magát olyan szamárságba, hogy Júliáról egyetlen rossz szót szóljon. Mégcsak az kellene, hogy Gábor Júlia lovagias védőjévé kényszerüljön. Az ellenfeleket inkább dicsérni kell, érdemükön felül is, hadd sokallja meg a másik, hadd törjön ki végül nem egészen önszántából: Hagyd el, azért Júliának is vannak hibái. S tudod mi a legnagyobb hibája? Hogy ezeket makacsan tagadja, nem vallja be. Nocsak? Az ellentétes forgatókönyv. Sakkoznak. Csenge és Gábor. Képtelen párosítás. Csenge a következő lépés mattját se látja, de annál inkább Gábor komor tekintetét. Mielőtt ez szitokká válna, Csenge máris rákezdi: Buta vagyok, bocsáss meg. Végtelenül buta. Nem vagy buta, nagyon is okos vagy, csak nem figyelsz oda. Oda kell figyelni. így kell ezt csinálni. Akihez tartozunk, vagy tartozni akarunk, ahhoz hozzá kell simulni. A kimondott ellenvéleményből haszon nem származik, kár hergelni a tigriseket. Nobel Alfred kuss, kuss, kuss! Zuhog a zápor, locspocs mindenütt.

968