Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 10. szám - Gyurácz Ferenc: A szépség ellenforradalma

sa. A fegyelmezett, nyugodt, logikus gondolatkifejtés szépségével tündöklik a kötetzáró nagy vers, a Credo, a költő' egyéni világnézetének összegzése. Sokféle elem ismerhető fel ebben, a lélekvándorlás tanától a gnosztikus tanításon át a „New Age”-ben reinkarnálódó panteisztikus nézetekig; mindez így felsorolva természetesen pontatlan, hiszen nem „hatásokról” van igazából szó, hanem minden részletében szuverén gondolkodásról. Egy erősen intellektuális költészet és költő sorsából gyöngyöző gondolatvilág letisztult tükre a vers, amelynek eszmei és lírai hitelt a megszenvedettség és a formai tökély ad.

Megszenvedettség... Mert persze - s végül erről is szólni kell -Karay Lajos a nagy szenvedők, a nagy magányosok sorából való költő. Úgy, mint e századi magyar társai közül - nem mindenben egyenrangúakat említve - József Attila, Pilinszky János, Toldalagi Pál, Holló András és még néhány. A személyes sorsnak ugyanazzal a kegyetlenségével, a magánynak ugyanazzal a metafizikus súlyával, mint ők. Még ha az ő sorsának szorítását valamelyest tán enyhítik is életének derűs pannon díszletei vagy a fizikai munka „mentálhigiénés” szerepe. E nem lebecsülendő tényezők mellett, paradox módon, a kommunista rendszertől kapott ifjúkori sérelem is segített azáltal, hogy erősítette a személyiséget; erkölcsi energiákat gerjesztett, értelemmel ruházta föl a szenvedést. Az örök Rend mellett az átmenetinek tudott rendszer jelent meg a szenvedés és magány konkrét okaként, megmentve ezt a konzervatív alkatú lírát attól, hogy a „világba-vetettség” modern nyavalygásainak változatait szaporítsa.

A magány mindazonáltal Karay Lajos költészetének fő ihletóje. Kései nagy, összegző szonett-ciklusa, a Widmanstütten-rajzok egyik darabjában egy jneztelen úrilány-váü” emlékképe keserű sóhajt hív elő: JÓ, mikor / bosszulhatlak meg, ifjúkor, / számtól elorzott Szerelem?)” Egész költészetének hátterében ott húzódik ez a csalódás, ez a keserűség.

A magány iß an még csak ihlet, később sorskategória, ami mindent átitat. Korai verseiben - 1960-ig - még gyakran megjelenik a „lány” képzete, reménye, a társra és otthonra találás törekvése. De ez a remegő vágy léket kap hamar, s a versekbe korán beszüremlik a fájdalom. Csalódás mindenkit ér, de nem mindenkinél hatol a szív gyökeréig. Akinél igen, az egész életében a betege lesz (Kierkegaard szól erről legemlékezetesebben). A „kamaszkor rászáradt lárvája” (Németh László kifejezése) pedig, a magányos arcán gyakran úgy marad meg, hogy még igazi csalódásra sem került sor. Alighanem ez Pilinszky és bizonyosan ez Holló András esete.

Nem szükséges firtatni, hogy Karayé melyik. Csak arra szeretném fölhívni a figyelmet, hogy az ő viszonyulása e tárgyhoz, sorsa kínjai ellenére mennyire emberi, szelíd. Közvetlenebb, melegebb a tónus, mint azt a modernségben megszokhattuk. Jidesapám, ugye lesz még otthonom énnekem is?” - kérdi egy fészek-meleg otthon rajza után elégikusan 1958-ban (Fohászféle), majd bánatosan azzal zárja versét, hogy idős apjának sem tudott otthont teremteni. (Akadt-e modern költő, aki 24 évesen emberszámba vette az apját?) A remények fogytán egy ugyancsak 1958-as vers (Prognózis) ezzel a kiábrándult, józan jóslattal lep meg: g\ztán majd nem lesz sehol senkim. (...) / s emel, mint Daedaloszt a szárny, / a magányba bódult rögeszme.” Majd a következő év egyik titokzatos-szép versének zárása már a melankólia térfoglalását jelzi: „S fekszünk a harmatos pádon. / Egymásra simul tört kezünk. / Ugye lehet, hogy

943