Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Borbás György: "Teljesítettem kötelességemet..."

emelkedettségű plasztikai eposza („Az építészet megfagyott zene!”), legalábbis plasztikában elbeszélt „történelemkönyve” előtt szólal meg az Új esztendőt köszöntő éjféli adásban a Magyar Televízióban, Oszlatja azt a fanyalgó, stílusérvekbe szorított, meghonosodott és továbbélő kirekesztő előítéletet, amely egyes történelmi korok, személyiségek, stílusok és műalkotások (és alkotóik) ellen gyakran változó irányban és intenzitásban kialakult.

Úgy gondolom, sem okunk, sem jogunk kétségbevonni, lebecsülni, hogy volt egy történelmi pillanat, amikor a lelkűiét, az életérzés - ha úgy tetszik, a reneszánszra figyelő - neobarokk nyelvén szólalhatott meg. Ez a pillanat talán éppen 1894-ben lehetett, amikor Zala György és az építésztervező Schickedanz Albert - az Otthon körben november 6-án bemutatott - tervében a megrendelők igénye szerint megszületett a Millenniumi emlékmű. Mert, hogy csak egy emberöltő után, 1929-ben kerülhetett átadásra? Ez a világra- hozatal, a vajúdás Zalára kimért szenvedése, mesterünkre rótt kínkeserve, szívesen vállalt penitenciája volt. „... de ő rajongó szeretettel és lankadatlan energiával dolgozik magasztos munkáján és bízva-bízik abban, hogy majd ha készen áll az emlék, megjön az ő igazának diadala. És mindazok bíznak ebben, akiknek csak halvány sejtelmük van arról, mily óriási fóldadatot végez Zala. Tulajdonképpen az emlék elkészítése egy jó emberöltőre való munka... És meg kell gondolni azt, hogy különösen ez az emlék örök időkre készül, s ennek a szobrait nem szabad és nem lehet a művészetben ideig-óráig uralkodó divat szerint megmintázni” - írta már „félidőben”, 1912-ben a Vasárnapi Újság.

Ha így közelítünk, érthetjük meg igazán az emlékmű üzenetét: béküljünk meg elődeink és történelmünk szebb, szenvedélyesebb, vagy éppen borús, máskor gyászos napjaival. Ahogyan az egyénnek is békében kell élnie önmagával, környezetével. Nyilvánvaló és vállalható, hogy az emlékműről eltávolított eredeti és az éppen helyükre állított uralkodók kora egyaránt a históriánk része! Tehát vállalnunk kell nemcsak az I. Ferdinánddal együtt az 1950-es években eltávolított Eger ostroma 1552, a magyar nők hősiességét és hazaszeretetét megörökítő domborműnek (!), hanem a helyettesítésükre a Köröndről áthelyezett Bethlen Gábor szobrának, a Bethlen Gábor szövetséget köt a csehekkel domborműnek a korát is. Nemkülönben igaz ez a Zala György által újra megmintázott I. Ferenc József, alatta a Ferencz József magyar királlyá koronázására - valamint a helyét elfoglaló, az ugyancsak zalai születésű Kisfaludy Strobl Zsigmond alkotásaira: Kossuth Lajos szobra és a Kossuth Lajos harcba hívja az Alföld népét című domborművére is. (Még az olyan viharos.) Még az olyan viharos epizódra is mint az 1919-ben bántalmazott és letakart emlékmű kiegészítésére Marx a két munkás figurával - Zala György műtermében készült - gipszszobor is jelképezett.

Tehát jól láthatóan nem Zala életében, jellemében, kvalitásában, szenvedélyes, már-már emberfeletti munkabírásában keresendő mellőzésének vagy elutasításának igazi oka. Óriási feladatokat vállalt és teljesített. „Én hittel dolgozom és ha munkám eredményével a nagyközönség elé állok, meggyőződésem szerint teljesítettem kötelességemet.” Gyakran évtizedekig cipelte a megvalósítás terhét.

Ezért vallom, hogy mindenkinek aki vizsgálja, magyarázza - méginkább, aki tanítja - Zalát és főművét, igenis végig kell járnia, értelmeznie kell az emlékmű ikonográfiáját, utóéletét, az ideológiai burkait le kell hántania ah789