Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 8. szám - Kálnay Adél: Kérlelő (vers) Szemben a sötéttel

lanatok alatt úgy szaladt fel a dombra, mintha kergetnék, s ahogy szaladt felfelé, úgy szélesedett is, mohón át akarta mihamarabb ölelni az egész dombot. Megbabonázva néztem, a száraz fűszálak csattogva, ropogva égtek, felágaskodtak, majd összezsugorodtak, és feketén hulltak vissza a lángokba. Annyira, annyira szép volt, emlékszem, még valami büszkeség is elöntött, ezt én csináltam, ezt a gyönyörűt. A rémület akkor vágott belém, amikor észrevettem, hogy a szél egyre feljebb hajtja a tüzemet, nemsokára olyan lett, mintha az égig nem is akarna megállni. En azonban addigra rájöttem, hogy nem az égig fog ez a tűzgyűrű emelkedni, hanem lehanyatlik mindjárt a másik oldalon, s abban a völgyben ugyanolyan kertek és házak támaszkodnak a dombnak, mint nálunk, s ha odáig leér a tűz, jajj, mi lesz akkor! El akartam futni, el kellene bújni valahová, amíg lezajlik ez az egész, ezt gondoltam talán, ki tudja. Aztán megláttam, hogy lapátokkal, ásókkal emberek futnak fel a dombra, lábuk nyomán kavarog a korom, száll a pernye, szótlanul csapdossák az égő fűcsomókat. Lentről úgy látszott, mintha tekergő, haldokló sárkánykígyóval viaskodnának. Lássál halkul a szívverésem, ökölbe szorított kezemben a szétlapult gyufásdobozról csörgött a víz, torkomon is engedett a szorítás. A tüzet eloltották, néhol fel-fellobbant még, de teljesen veszélytelenül, a férfiak nagy léptekkel jöttek lefelé a fekete földön, izzadt, fekete arcú férfiak, szótlanul, komoran. Pokolbéli látvány volt, és szörnyű volt tudni, hogy ezt a poklot én csináltam. Azt hittem, felém jönnek mind, oda hozzám, és elbánnak velem, ahogy imént a tűzzel, de tévedtem. Rám se néztek, elmentek mellettem, és ekkor éreztem meg először, milyen egyedül is vagyok ezen a világon. No ezt tette velem a szél, mielőtt összebarátkoztunk. Olyan ijedelmet okozott bennem, amit egész életemben megszenvedtem. Időnként még mindig álmodom az égő domboldallal, meg a néma emberekkel, látom, ahogy egyre közelebb érnek hozzám, és hiába tudom mi fog történni, mégis félek kegyetlenül.

Azon a tavaszon nem mehettem fel Húsvét előtt a dombra, ahogy mindig is szoktam, fehér harisnyában, legszebb ruhámban, hogy a tetejéről leskelőd- jek, mikor látok meg valakit, akiről gondolni lehet, hogy hozzánk vezet az útja. Nem szedhettem sem ibolyát, sem azt a sárga virágot, amit mi csak kiki- ricsnek hívtunk. A fekete domb ott sötétlett éjjel, nappal a kertünk végében, feléje se mertem nézni. Aztán később, az ünnepek után csak felmerészkedtünk barátnőmmel, Barczi Manyival, akinek hosszú, szalmasárga copfja volt, szeplős arca, csillogó piros szája, s a szomszéd völgyben lakott. A dombtetőn játszottunk, valami poklosat természetesen, már nem tudom felidzéni milyen szabályai is voltak, de a legizgalmasabb játéknak maradt meg az emlékezetemben. Pont a tetőn volt a választóvonal, lefelé, Manyiék felé virágok nyíltak, méhek zümmögtek, és zöldbe borult minden, ameddig a szem ellátott. Arra mifelénk pedig csak a felperzselt csupasz föld. Ez volt a pokol, kell-e mondani, s a másik oldal maga a mennyország. Játékainkhoz mindig igen sok szereplő kellett, de rendszerint csupán ketten voltunk, így felváltva játszottuk a szerepeket. Manyival általában nehéz volt, mert mindig ő akart lenni a szép, meg a jó, de azért én is kicsikartam magamnak jobb szerepeket időnként. Most azonban semmi esélyem nem lehetett, a pokol az én oldalamon volt, én is tehettem róla, hát minden rossz szereplőt, ördögöt, boszorkányt, nekem kellett alakítani. A játékból csupán arra emlékszem, hogy át kellett rángatnom az

857