Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - Gál Péter: Zsoltár (vers)
GÁL PÉTER Zsoltár Vasadi Péternek Amikor semmid sem maradt a lélegzeted kapkodod és megterített asztalodról zörögve hull le villa, kés, kanál miért Őt hívod az Isten nem lakáj s míg vajúdsz kínnal és fájdalommal - mert a szeretet fájdalom - szülötted az Isten szemébe kapva a köldökzsinórt tekeri nyakadra hogy kilóg a nyelved és elkékül a szád ne szólítsd, nem jön be úgysem hisz Isten nem lakáj Szorítsd magadhoz jól a szenvedésed, ahogy az öngyilkosok vetődnek, olyan kétségbeesett merészen. El ne ereszed Menj ki a sarokra és a hűs esőben nézzél az életed után Kopogj száz ajtón hiába Vedd karodra és szoptasd a halált Csak őt ne hívd, ne várd soha mert Isten nem lakáj és ha úgy szeretsz valakit, hogy tébolyultan azt kívánod haljon meg lányod és anyád csak ő maradjon meg neked s már nem tudod, te teszed-e vagy tégedet feszítenek... Még akkor is? Még ott is állítod, hogy Isten nem a lakájod? Az útkereszteződést elérted Megállsz és némán áll előtted a jeltelen magány Tüdőd, mint lőtt kócsag, szárnyát becsukja és bámulsz csak a vágyaid után Hiába hívod, nem jön el Értsd meg már végre: az Isten nem lakáj Mint halott hasa a kés alatt 802
